Nem mindenáron szükséges, szórakozásból, unaloműzésből nem szabad csinálni, ha azonban nem értjük a saját viselkedésünket, nem ismerjük fel motivációinkat, bizonytalanok vagyunk dolgok okait vagy éppen a céljainkat illetően, esetleg nem találunk magyarázatot az újra és újra fellángoló konfliktusokra, rossz minták működésére, akkor felelősséggel, visszacsatolásként, tükörként használva megláthatunk benne valamit korábbi önmagunkból, olyasmit is, amit nem szívesen látunk.
Miközben a magyar politika folyamatosan jobbra tolódott, az országot irányító, Bethlen István-féle konzervatív-liberális csoport átmenetileg és részben sikeres lehetett a „fékezéssel”, hogy elkerülhesse a legrosszabbat, a szélsőjobb hatalomátvételét, de végül persze nem kerülhette el: társadalmi igény volt rá. A német megszállás pedig egyszerűen csak utat nyitott az évtizedek óta halmozódó, tudatosan terelt feszültségnek és gyűlöletnek. Emiatt lett a magyar zsidóság deportálása és megsemmisítése a leghatékonyabb módon végrehajtva.
Az elmúlt száz év valamennyi magyarországi társadalmi berendezkedése megbukott gazdaságilag, vagy megbukott volna, ha más okok nem buktatják meg még előbb. 1920-ban egyszerre törik meg egy szerves fejlődés (kapitalizálódás), és omlik össze egy életképtelen, halott rendszer (Nagymagyarország a Habsburg monarchiában). 1945 után a mégoly problematikus kapitalizálódás is összeomlik, csak a társadalmi feszültségek öröklődnek tovább. A Rákosi-korszak modellje sem tartható gazdaságilag (sem), noha alapvetően nem gazdasági szempontból bukik meg (mint ahogy elődje sem).
Általánosan jellemző az utóbbi száz évre, hogy míg Magyarországtól nyugatra a jogrend és a szabályok jobbára a társadalmi valóságot törekedtek leképezni, és akkor változtak, ha ez a valóság változott, Magyarországon — hogy messzebbre ne menjünk — a Horthy-korszaktól kezdve azt a szerepet szánta a jogrendnek és a szabályoknak a mindenkori elit vagy uralkodó réteg, hogy azáltal alakítsa olyanná a társadalmi valóságot, ami neki tetszik. Az 1945–48 közötti időszak, illetve az 1988–1992 (kb.) közötti időszakok csak véletlen pillanatnyi hibákként jelennek meg a mintában — és ma sem más a helyzet.
A hetvenes évek egy olyan világ volt, amikor hétfőn nem volt tévéadás, keddtől vasárnapig is mindössze egy csatorna. Ha a srácok közül valakinek nem engedték meg, hogy fennmaradjon a „nagyfilmig”, az másnap nem tudott részt venni a suliban a legfontosabb beszélgetésben. Ami arról a filmről szólt, amit előző este mindenki látott. Vagy éppen „a” meccsről.
Mi — és a többes szám első személy alatt azt értem, hogy itt Nyugaton, akik a hajdani keresztények leszármazottainak valljuk magunkat —, egyszeri és megismételhetetlen életünket éljük. Van ugyan egy másik iskola — bizonyos N. szerint nagyon is megismételhető, sőt mást sem fogunk csinálni, ha meghaltunk, mint szüntelenül ismételni, átvenni az egészet, nemcsak a jobb részeket, vagy éppen a rosszabbakat, azokat, amelyekről szívesen megfeledkeznénk, hanem mindent, elejétől a végéig, újra meg újra.
Akartam valami húsvétit írni. Feltámadásosat. De nem jutott eszembe semmi. Aztán eszembe jutott Gábor. Együtt voltunk katonák. Akkor találtam ki, hogy húsvétkor kellemes feltámadást kívánok. Neki kívántam először. Aztán el is felejtettem.
A Sen-kiséknél ha egy lányt és egy fiút a törzs vénei egymásnak szántak, akkor gyakorolniuk kellett. Összezárták őket kettesben, és nem jöhettek ki a sátorból egészen addig, amíg meg nem szerették egymást. Azt csomózta a varázsló, hogy ezek nagyon mulatságos idők voltak, a páros élet legizgalmasabb hetei, mert többnyire hetek kellettek, és egy idő után már gurultak a kacagástól a fiatalok a sátorban, olyan vicces volt, ahogy mondta a másik, szeretlek, pontosabban, mondani próbálta, aztán egy idő után elhallgatott a kacagás, és, ahogy mesélték, nyíltak a szemek, és megmozdultak, majd kiáradtak az érzelmek, és egymást erősítve csaptak az égig, mint a végül meggyújtott tűz füstje, amivel jelezték, hogy megtörtént, beleszerettek egymásba. Egy kicsit hasonlít ehhez a keresztény világ pápaválasztási módja. Egy kicsit, de nem nagyon. Talán csak a füst.
Az állatok nem tudnak beszélni. Ez egyesek szerint megnehezíti, hogy árnyaltan, pontosan fejezzék ki akaratukat, szándékaikat és érzéseiket. A medvészek egybehangzó véleménye szerint ennél sokkal jelentősebb az a tény, hogy nem tudják az ellenkezőjét állítani annak, amit cselekszenek. Megyek, mondta, és nem ment. Nem megyek, mondta, és ment. Egyetlen ismert nyelv van, amely hazudhatatlan, a már kihalt indián törzs, a Sen-kise törzs nyelve, melyet holland tudósok kezdtek megfejteni. Nem véletlen, hogy a törzs kihalt, és nem véletlen az sem, hogy a hollandok nem voltak képesek lefordítani a nyelvet, hiszen például flamandul kitűnően lehet hazudni.
Egyes indián törzsek ráncosodás ellen az örök fiatalságot javasolják. Azt olvashatni kipujaikon, hogy az a legbiztosabb módszer öregedés ellen, ha örökké fiatalok maradunk. Hergelbergi német kutatók vitatják ugyan az indiánok állításait, de francia kollégáik szemükre hányják, hogy empirikus cáfolatra képtelenek. A hergelbergiek a kritikát tartalmazó válaszlevelet faarccal, de nagyon empirikusan cafatokra tépték.
