A Sen-kiséknél ha egy lányt és egy fiút a törzs vénei egymásnak szántak, akkor gyakorolniuk kellett. Összezárták őket kettesben, és nem jöhettek ki a sátorból egészen addig, amíg meg nem szerették egymást. Azt csomózta a varázsló, hogy ezek nagyon mulatságos idők voltak, a páros élet legizgalmasabb hetei, mert többnyire hetek kellettek, és egy idő után már gurultak a kacagástól a fiatalok a sátorban, olyan vicces volt, ahogy mondta a másik, szeretlek, pontosabban, mondani próbálta, aztán egy idő után elhallgatott a kacagás, és, ahogy mesélték, nyíltak a szemek, és megmozdultak, majd kiáradtak az érzelmek, és egymást erősítve csaptak az égig, mint a végül meggyújtott tűz füstje, amivel jelezték, hogy megtörtént, beleszerettek egymásba. Egy kicsit hasonlít ehhez a keresztény világ pápaválasztási módja. Egy kicsit, de nem nagyon. Talán csak a füst.
Nem tudnak egymásról olyat mondani, hogy hülye vagy, kérdezni kérdezhetnének, de nincs értelme, hiszen látják, hogy igen vagy nem.
Amivel a hergelbergiek kísérleteztek, az előzőleg a varázsló képessége, joga és felelőssége volt. Csak a varázsló tehette, hogy így gyógyított, vagy éppen kikérdezett egy harcost, aki szörnyű élményeken ment keresztül, hiszen nem tudott úgy beszélni az élményeiről, hogy újra át ne élje azokat, és az igen kockázatos is lehetett, ha olyasmiről volt szó, ami nagy fájdalmakkal járt. Ilyenkor a varázsló ugyanazt az eljárást alkalmazta, amit az egymásnak szánt fiúkkal és lányokkal csináltak, vagy amit később a hergelbergi kísérletekben. Kérte, hogy mondják, ismételjék, még ha nem is sikerül elsőre, sőt ezredszerre sem. Próbálják mondani, hogy nem fáj, elmúlt, és így tudta rövidebb-hosszabb szakaszokban valahogy végigmondatni a történetet.
Ennyiből is látható talán, hogy a Sen-kiséknél a hazudhatatlanság nem morális, hanem technikai kérdés volt, pontosabban nem volt kérdés, ezért nem is volt válasz, tehát egy csomó, mifelénk használatos fogalom ismeretlen volt a számukra. Olyan gyönyörű fogalmak és ellentétpárok, amelyekkel az európai, majd a keresztény, de a távol-keleti filozófia is dolgozik, és tulajdonképpen az egész gondolkodástörténet állandó témáit szolgáltatják. A Sen-kisék számára nem volt értelme sem a morál, sem a becsület–aljasság, sem az igazság–hazugság szavaknak, mert nem volt mögöttük jelentés. Tudom, ez nehezen érthető a mi számunkra, de éppen ezért nem is lehet azt mondani róluk, hogy etikusak, vagy demokratikusak lettek volna, mert olyanok voltak, amilyenek, és egész egyszerűen nem tudtak másmilyenek lenni. Egy láb nélküli embert nem illet dicséret azért, mert nem rúg bele senkibe. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a hazudhatatlanság valami csökevény vagy hiányosság, hanem azt, hogy nagyon, nagyon más.
Valószínűleg nem is maradhattak volna meg, nem is maradhatott volna fönn a Sen-kise nyelv, ha nem egy különös módon elzárt területen él a törzs, ahová tényleg nem jutottak el a civilizáció képviselői egészen a huszonegyedik század elejéig. Több ilyen meglepetést talán már nem tartogat a bolygó. Kihalásuk, vagy legalábbis gyakorlatilag a kihalás előtti állapotba való eljutásuk is ugyanennek az elzártságnak köszönhető, de hát más törzsek, nyelvek és népek is haltak már ki, például a magyarok nyelvrokonai, meg még nagyobb népek is, úgy, hogy kisebb-nagyobb nyomokat hagytak maguk után, sőt úgy is, hogy semmiféle nyomot nem hagytak — ez utóbbi értelemszerűen csak feltételezés.
Azon a tragikus utolsó napon kedveszegetten üldögéltem a sátramban. A Sen-kise indiánok már kiheverték a fájdalmakat, a tudósok és egyik-másik asszisztensük pedig már megtanult annyit, noha közel sem tökéletesen, hogy egyszerű kéréseket fogalmazzon meg, így nem volt szükségük a tolmácsolásomra. Az indiánok derűsen üldögéltek a gyepen a délelőtti fényben, mint szinte mindig, vagyis mindig, mikor nem volt kísérlet. Kíváncsiak voltak és érdeklődők minden olyasmi iránt, ami elébük került, ezért vállalkoztak szívesen a kísérletre, de kíváncsiságuk nem terjedt odáig, hogy ismeretlen vidékekre merészkedjenek például, és ez nem valamiféle tabuk következménye volt, hanem mert bőségesen elegendő információt, nézni-hallani és ennivalót adott a törzsi terület, vagy ha éppen nem, akkor annak hiánya, illetve a nélkülözés tapasztalataival éltek.
Arra eszméltem, hogy egyszer csak csönd lett, nagyon nagy csönd. Aztán lépéseket hallottam, lassú, megtört lépéseket, nehezen emelt lábak tompa talajtérését. Fellebbent a ponyva, és ott állt előttem a megöregedett, megtört kísérletvezető.
— Önnek igaza volt, mondta lassan, meg-megránduló arccal. Abba kellett volna hagyni.
— Mi történt? — kérdeztem, kissé ferdén felfele nézve, úgy, mint aki nem vár választ, mert már tudja, pedig reméltem, hogy nem tudom.
— Mind meghaltak — motyogta. Mind a hárman, egy hang nélkül, minden fájdalom nélkül, mosolyogva, érti?! És felvettük az egészet, és az a borzasztó, hogy szerintem tudták előre… olyanok voltak, mint a gyerekek, sóhajtott, aztán összeszorította az ajkát és kifordult a sátorból.