Mi — és a többes szám első személy alatt azt értem, hogy itt Nyugaton, akik a hajdani keresztények leszármazottainak valljuk magunkat —, egyszeri és megismételhetetlen életünket éljük. Van ugyan egy másik iskola — bizonyos N. szerint nagyon is megismételhető, sőt mást sem fogunk csinálni, ha meghaltunk, mint szüntelenül ismételni, átvenni az egészet, nemcsak a jobb részeket, vagy éppen a rosszabbakat, azokat, amelyekről szívesen megfeledkeznénk, hanem mindent, elejétől a végéig, újra meg újra.
N. elgondolása nem terjedt el széles körben, feltehetőleg azért, mert nyugtalanító, leszámítva azokat, akik bátran vethetnének első követ, ám ez a klub meglehetősen szűkkörű. Így aztán hiába ismeri el a Nyugat, hogy N. a legjobb elméi közül való, a nyugtalanítás nem kedvez a széles körű elterjedésnek. Mindez azzal jár, hogy az elképzelés hipotézis marad, nem lesz belőle konkrét vallás vagy más efféle, mert nem lehet eladni, és még egy egészen kicsi üzletet sem lehet kötni a révén.
Minden terméknek van életciklusa, vallják azok, akik egyúttal azt is vallják, hogy az ember maga is egy termék, miáltal az életet csak egy paraszthajszál választja el, nem, dehogy a haláltól: az életciklustól. Melynek végén kivezetik a piacról a terméket. Aki egy lelket megment, fáradjon a kasszához.
Gazdaságilag tehát az örök visszatérés egyszerűen nem éri meg, szemben például az üdvözüléssel vagy az elkárhozással, amik hosszú ideje szépen hoznak a konyhára. Ez elsősorban azért érdekes, mert például a távoli Keleten van egy másik iskola, amely szerint életünk nem egyszeri és megismételhetetlen, hanem sokszori és variálható. Megunhatatlan és örök — bár e kettő együttes megjelenéséről nincsenek empirikus beszámolók.
Ha mi lennénk az a távoli Kelet, akkor — ellentétben görög kollégánkkal — nemcsak hogy belelépnénk újra és újra ugyanabba a folyóba, de feltehetőleg bele is fulladnánk. Megérni ugyan ez sem érné meg, de már úgy megszoktuk. De majd legközelebb…