„Futballpálya az egész világ,
kapufa, szögletzászló,
VIP-szektor benne minden férfi és nő”
Nem mindegy, mire emlékszünk. Az sem mindegy, miről beszélgetünk ismeretlenekkel. Ha beszélgetünk egyáltalán. Ha létezhet közösségi élmény, ami ismeretlenekkel összeköt. Persze, hogy létezhet. Például egy koncert meghallgatása, egy film, egy meccs megnézése — és sok más egyéb „együttes élmény”.
A hetvenes évek egy olyan világ volt, amikor hétfőn nem volt tévéadás, keddtől vasárnapig is mindössze egy csatorna. Ha a srácok közül valakinek nem engedték meg, hogy fennmaradjon a „nagyfilmig”, az másnap nem tudott részt venni a suliban a legfontosabb beszélgetésben. Ami arról a filmről szólt, amit előző este mindenki látott. Vagy éppen „a” meccsről.
A heti egy focimeccs lényege, hogy már előre lehetett róla beszélgetni, esélylatolgatni, készülni rá, utána pedig napokig elemezni, feleleveníteni a látottakat. Rákészülni, megélni, feldolgozni. És mindenki látta. Most napi kettő (sőt több) kiváló meccset nézhet végig, aki akar, de olyan ez nekem, mint apa hozott egy kilót, azóta nem.
A hetvenes években az volt a legnagyobb valószínűség, hogy azok között éled le az életed, akik között felnőttél. Nem lépsz újabb és újabb szintekre, színterekre, újabb és újabb körökbe szakmád, hivatásod, teljesítményed által: a közösségeid adottak, iskolatársak, munkatársak, szomszédok, szurkolótábor, pász.
Az én generációm, amelyik félig-meddig ezek között a feltételek között nőtt föl, a nyolcvanas években már széttartott, és vannak, nem is kevesen, akik mentek előre, más országokba, szintekre, de sokan vannak, akik helyben maradtak, és traumatizálódtak is emiatt. Mert a kilencvenes évekre pont megfordult a helyzet, ami állni látszott és öröknek, az szétmállott: szomszédság, munkahelyek, szurkolás (foci?), és csupán a valószínűtlenség, a korábban nem létezőből valóságossá váló új közeg lett az, ami megtartotta azokat, akik voltak bátrak és tehetségesek menni előre. Fölfelé. Vagy csak: el. A hajdani biztonságból, bizonyosságból pedig szimpla túlélés lett, ha egyáltalán, rosszabb esetben csúszás lefelé.
A minap láttam egy magam korabeli nőt, az volt a pólójára írva: „ember vagyok, emberi élet jár nekem”. Elsőre talán még jól is hangzik, bár nekem úgy szólt, mint egy sértődött kiabálás. És két logikai hiba is van benne: egyrészt, ha ember, akkor az élete emberi, legföljebb nem olyan színvonalú, mint amilyet szeretne. Másrészt: ugyan kitől jár?
Persze, a méltányosság elve alapján azt gondolná az ember, legalább egy kis kiszámíthatóság mindenkinek járna. Hétköznapok. Rossz nyomon vagyunk (vagy legalább ötven évesek), ha ezt hisszük. Nem jár.
A világ sose lesz olyan, amilyen volt, sose lesz úgy, mint régen volt, mert most nem régen van, hanem most, és most úgy van, ahogy most van. Hogy később mi lesz, nos, akkor majd az lesz, ami. Mert akár áhítjuk, hogy minden maradjon így, akár rettegünk attól, hogy minden így marad, egy biztos: nem marad.