„Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz / végül egy erős akarat?” — teszi föl a kérdést a kolléga. Hát azért, mert az erős akarat a tapasztalatok szerint nem zsibbadt vágyakból szokott keletkezni. Még ezerből sem.
Egy régebbi esszémet azzal fejeztem be, hogy hagyjuk egy kissé pihenni a történelmet, ne használjuk minden más stúdium helyett. Ezt most is így gondolom. A történelem észszerű használata azonban szükséges. Mit is értek ez alatt? Olyasmi ez egy nép számára, mint az analízis, terápia a személy számára.
Nem mindenáron szükséges, szórakozásból, unaloműzésből nem szabad csinálni, ha azonban nem értjük a saját viselkedésünket, nem ismerjük fel motivációinkat, bizonytalanok vagyunk dolgok okait vagy éppen a céljainkat illetően, esetleg nem találunk magyarázatot az újra és újra fellángoló konfliktusokra, rossz minták működésére, akkor felelősséggel, visszacsatolásként, tükörként használva megláthatunk benne valamit korábbi önmagunkból, olyasmit is, amit nem szívesen látunk.
De hát a szembenézés és a tisztánlátás természete már csak ilyen: tisztán látni jó, de azt, amit tisztán látunk, általában nem jó megpillantani. Ezért aztán többnyire szívesen lemondunk a tisztánlátásról is, mert cserébe elkerülhetjük a kellemetlen dolgok megpillantását.
Magyarországon mindenki áldozatként gondol magára: falusiak, vidékiek, budapestiek. Szegények, gazdagok. Autósok, biciklisták, gyalogosok. Dohányzók és nemdohányzók. Magyar zsidók, magyar cigányok, magyar magyarok. Satöbbi. Határainkon túl nem tekintünk. Mert a mi bajunk az igazi baj. Ez még akkor sem szerencsés, ha az áldozatiság megéléséből nem következik rögtön a tettesek megnevezése.
Mert az áldozat nem felelős. Ártatlan. Következésképpen nincs módja elkerülni az áldozattá válást, amint arra sincs módja, hogy kikerüljön ebből a szerepből. Erre csak akkor van mód, ha másként alakulnak a körülmények. A körülmények márpedig nem alakulnak másként. A sors bal, régen tép, és nem lehet kézbe venni.
A kis magyar két dolgot hamar megtanul. 1. „Nem én voltam.” 2. „Ki a hibás?” Ez a gondolkodás a természetünkké válik. How are you? — kérdezik másutt, how are you — felelik erre. Ilyesmik helyett sokkal jobban menne nekünk, ha rögtön így köszönnénk egymásnak: ki a hibás? Hogy how, azt úgyis tudjuk. Persze igazából azt is, hogy ki a hibás. A tettes. Egy idő után már nem is köszönünk azoknak, akik szerint valaki más az, mint akire mi gondolunk.
A tettesek persze sokfélék. Falusiak, vidékiek, budapestiek. Szegények, gazdagok. Autósok, biciklisták, gyalogosok. Dohányzók és nemdohányzók. Magyar zsidók, magyar cigányok, magyar magyarok. Satöbbi. Határainkon ha túltekintünk, elfog a félelem vagy azt irigység. A tetteseket ott is felismerjük.
A „csúnyán elbántak velünk” nem csak azért rossz kiindulópont, mert bénultságot okoz. Akkor is rossz kiindulópont, ha ne adj’ isten arra használná valaki, hogy „majd mi megmutatjuk”. A képzelt ellenfél ellen vívott háborúk csak átmeneti sikerekhez vezethetnek. Végül megbízhatóan visszatérünk az önsajnálathoz.
A már idézett kolléga jó száz éve így látta a kérdést: „Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek, / Vagy marad régiben a bús, magyar élet.” Nos, ebben kétségkívül igaza van.