Vannak szerencsés időszakok, amikor alkalmunk van minden szót és minden konkrétumot a maga helyére illeszteni, és ha lassan, óvatosan mozgunk, nem is mozdulnak el a helyükről. Ilyenkor rövid időre tiszta lap leszünk, tudunk menni meg nézni is, meg kérdezni is, és élvezzük, sőt izgalommal tölt el, amint végighallgatjuk a válaszokat, és a boldogság forrása kettős. Már régóta nem részesültünk ilyenben, már régóta nem tudtunk meg semmit, és most megint megtudunk valamit valakitől, valamiről, és nem találkoztunk azonnal a konkréttal, ami bezár a vetítőbe, hogy újra az egyetlen lehetségest nézzük színről színre, négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre, megszüntetve minden mást.
Rajtunk áll, milyen problémákat választunk. Hogy képesek vagyunk-e megoldani vagy sem, az nem ügyességünkön, rátermettségünkön, tehetségünkön múlik — az már a problémaválasztáskor eldől. Tulajdonképpen a rémületes az, hogy egyre pontosabban tudjuk, mi következik. És ez a jövőbelátás, ha kiterjedne, az élet értelmétől fosztana meg, már ha értelemnek lehet nevezni egyáltalán, hogy addig tapasztalunk valami újat, amíg nem tanuljuk meg, hogy mi következik. Mire megtanuljuk, hogy mi következik, mert végül nem tudjuk nem megtanulni, addigra már tényleg nem is nagyon jön semmi új, és akkor vége. Az is kérdés, hogy megtanuljuk, vagy nem tanuljuk meg, hogy meg akarjuk-e tanulni egyáltalán — végül persze mind megtanuljuk —, vagy ott lappang bennünk a félelem a jövőbelátástól: ha megtanultuk, akkor vége.
Az öregedési pont nem döntés következménye: egyszer csak úgy maradunk, bizonyos vonatkozásban. Az öregedési pont lehet gyermeknek maradás, más kérdésekben ellenkezőleg, hirtelen felnövés, és nem csak időben történhet, hanem térben is — egyszercsak megszűnik az együttmozgás például egy várossal. Nem követjük többé az épületek, a helyek változását, keletkezését és elmúlását. Nem tudjuk megbocsátani például az Aranyhal pusztulását, nem tudunk ugyanazzal az érzelemmel átkötődni egy másik helyhez, a látható város pedig, ami kívül van, egyre kevésbé hasonlít a valóságos városhoz, a számunkra lehetséges egyetlen városhoz, ami már csak belül van.
Úgy látom, szóltam, nem tudjuk közösen használni a teret és az időt. Nem tudjuk szinkronban használni, mert ha ugyanakkor ugyanott vagyunk, és nem ugyanazt látjuk, az még nem volna baj, de ahogyan ön úgy lát, az lehetetlenné teszi, hogy én közben a magam módján lássak. Nem feltételezek ilyen irányú szándékot az ön részéről e mögött, mindössze konstatálom az eredményt.
Az egyik legnehezebb tudományág, s ez már a tárgya megnevezésében is megmutatkozik, hiszen ha elkezdünk tárgyalni valamit, vagy ha csak érdeklődést mutatunk a dolog iránt, azzal akaratlanul is jelentőséget tulajdonítunk neki, ezáltal automatikusan ki kell zárnunk vizsgálódásunk köréből.
Január, az egy nagyon geci hónap.
Soha nem érkezik el a holnap.
Nem hallod, hogyha szólnak.
Nem látod, hogy hol vagy.
Hátha meg sem gyilkolnak,
De mindent megindokolnak:
Január, az egy nagyon geci hónap.
...nálunk évente harmincnyolcezer feljelentés érkezik az adóhivatalhoz (forrás: Magyar Idők). Az naponta több, mint száz. Arányosan elosztva mintegy tizenöt percenként egy. Kollégám, azt vetette föl, hogy ki kellene számolni pontosan (13,8 percenként), és hát ott van az éjszaka is, amikor nem. Éjszaka? Olyankor a legjobb! Éjjeli feljelentő, álmatlanságban szenvedő feljelentő, akit a jó lelkiismerete nem hagy aludni, amíg legalább egyet fel nem jelent...
Ezerkilencszáznyolcvanháromban történt. Az volt az első igazi tavaszi nap abban az évben. Délután kettő felé járt. A körúton datolyát loptunk a Brazillal, és avval etettük a sirályokat a Margit hídról. A Brazil marokra fogta a bőrkabátját. A kabát alja a járdát seperte és csikorgott, ahogy mentünk. Lassan mentünk. Időről időre megálltunk és belehunyorogtunk a napba.
Mit kezdjen az az ember, aki minél hosszabb ideig szeretne vonuló felhőket nézni, abban a világban, ahol az a feladat, hogy ne 7, hanem 6 másodperc alatt cseréljük ki egy versenyautó kerekét? Lehet, hogy a világ olyan, hogy kényelmesen elfér benne mindkettő, csak a kerékcserélő nincs megsértődve a felhőnézegetőre.
A karácsony ősképe bennem kicsike nagyanyám, amint sugárzó arccal énekli a Mennyből az angyalt. Mintha egyenesen onnan szólna. Nagy fa, nagy család, nagy ünnep. Már-már szentség, sőt, varázslat, amilyen, nem lesz már soha. Ártatlannak lenni, hinni angyalt, tündért, külső viharokból, küzdelmekből nem érezni semmit, csak a csodából, ami így sértetlen és teljes, amilyen felnőttként nem tud lenni. Mert már nekünk kell varázsolnunk.
