Feljegyzések a generációs szakadékból 4.

Vannak szerencsés időszakok, amikor alkalmunk van minden szót és minden konkrétumot a maga helyére illeszteni, és ha lassan, óvatosan mozgunk, nem is mozdulnak el a helyükről. Ilyenkor rövid időre tiszta lap leszünk, tudunk menni meg nézni is, meg kérdezni is, és élvezzük, sőt izgalommal tölt el, amint végighallgatjuk a válaszokat, és a boldogság forrása kettős. Már régóta nem részesültünk ilyenben, már régóta nem tudtunk meg semmit, és most megint megtudunk valamit valakitől, valamiről, és nem találkoztunk azonnal a konkréttal, ami bezár a vetítőbe, hogy újra az egyetlen lehetségest nézzük színről színre, négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre, megszüntetve minden mást.

Vannak szerencsés időszakok, amikor alkalmunk van minden szót és minden konkrétumot a maga helyére illeszteni, és ha lassan, óvatosan mozgunk, nem is mozdulnak el a helyükről. Ilyenkor rövid időre tiszta lap leszünk, tudunk menni meg nézni is, meg kérdezni is, és élvezzük, sőt izgalommal tölt el, amint végighallgatjuk a válaszokat, és a boldogság forrása kettős. Már régóta nem részesültünk ilyenben, már régóta nem tudtunk meg semmit, és most megint megtudunk valamit valakitől, valamiről, és nem találkoztunk azonnal a konkréttal, ami bezár a vetítőbe, hogy újra az egyetlen lehetségest nézzük színről színre, négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre, megszüntetve minden mást.

Ilyenkor keltünk reményeket és téves várakozásokat magunkkal szemben. Ilyenkor okozunk boldog perceket azoknak, akikre figyelünk, mert boldoggá tesszük őket rájuk irányuló figyelmünkkel. Mert végre érdekelnek valakit, végre figyelmet szentel valaki a mondandójuknak, a fontossági sorrendnek, melyet ők állítanak fel. És mi lépésről lépésre követjük őket valóságuk fontossági sorrendje szerint keresztül annak terein, megnézve, megtapogatva tárgyait, meg- és felismerve személyeit és azok viszonyait, és a beszélők nem is sejtik, hogy ez a figyelem, noha rájuk és az általuk előadottakra irányul, mégis a puszta megszületésével okozza a legnagyobb örömet a számunkra: hogy rövid időre visszakaptuk a figyelmet, és kifelé tudjuk fordítani.

Eleinte én is úgy voltam a gyerekkoraimmal, mint mások: már a többes szám eleve hibázott, mert kezdetben csak egyetlen gyerekkorom volt. Volt néhány kedves emlékem, néhány kellemetlen, és a többi. Ahogy távolodtam az időben, úgy keveredett össze, mint a vízfesték színei, végül egyetlen, mindent befogadó színné vált, valami alkonyati vagy hajnali derengéssé, amelyből alakokat végképp nem lehet kivenni többé. Se alakok, se konkrét színek, és a festékréteg vastagságából vagy a papír szétázásából is csak arra lehet következtetni, ahol erősebb és vastagabb, ott vagy valamit nagyon meg akartak festeni, vagy valamit nagyon el akartak tüntetni, és egyik sem sikerült, de ha mégis, akkor inkább az eltüntetés. De az sem tökéletesen, mert annyi első ránézésre nyilvánvaló, hogy itt, ahol ez az erőteljesebb folt látható, ott valami volt vagy valami hiányzott — valaminek lennie kellett volna.

Abban az időben azt gondoltam, az élet dezinformáció, és a legokosabb, ha nem veszek tudomást semmiről, nem hagyom, hogy abból, ami kívül történik, belül is történjen valami, mert az tönkreteszi a valóságot, amelyet oly nehezen szereztem meg.

Aztán azt tapasztaltam, hogy az emberek számára az a fontos, hogy mi történik kívül, nehogy kiderüljön, mi történik belül, és akkor kezdtem el történeteket mesélni, amelyek látszólag kívül történtek, valójában azonban egyáltalán nem történtek meg, csak pontosak voltak, és így beszélhettem végre arról, ami belül történik. Eközben úgyszólván közömbössé vált, hogy megtörtént-e, amiről meséltem vagy sem, és nem zavart az sem, ha ellentmondásba keveredtem, és ugyanannak a személynek más-más alkalmakkor különböző gyerekkoraimról meséltem, mert az emberek szeretik az ellentmondásokat, mert nem ismerik fel őket, de valami bizsergető izgalmat kelt bennük, és az emberek szeretik az izgalmat meg a bizsergést.

Ha féltem valaha, hát ettől a kettőtől: hogy így már soha többé, és hogy így marad örökre. Valami szomorúságot érzek hullámzani, mert ami jó, az elmúlik, és ami rossz, az is elmúlik, és ez jó is lehetne, de az elmúlás erősebb, mint az, hogy jó vagy rossz-e az, ami elmúlik. Olyan lesz ez, hogy erős, nyári nappali fényben állunk, fiatalok vagyunk (örök fiatalság), és semmi okunk nincsen arra, hogy megöregedjünk és meghaljunk, és így fejeződik majd be, mert ez biztató. Igaz, előtte még elmesélem azért, hogy mi lesz a vége, mert azt azért jó tudni, hogy ez az erős nappali fény sem marad örökké, és aki már megtapasztalta, hogy lassan ugyan, de csak bealkonyul ilyenkor is, annak úgyis hiába mondanám, de azért szeretném elhitetni vele is, akarom mondani, elhinni még én magam is.