Rajtunk áll, milyen problémákat választunk. Hogy képesek vagyunk-e megoldani vagy sem, az nem ügyességünkön, rátermettségünkön, tehetségünkön múlik — az már a problémaválasztáskor eldől. Tulajdonképpen a rémületes az, hogy egyre pontosabban tudjuk, mi következik. És ez a jövőbelátás, ha kiterjedne, az élet értelmétől fosztana meg, már ha értelemnek lehet nevezni egyáltalán, hogy addig tapasztalunk valami újat, amíg nem tanuljuk meg, hogy mi következik. Mire megtanuljuk, hogy mi következik, mert végül nem tudjuk nem megtanulni, addigra már tényleg nem is nagyon jön semmi új, és akkor vége. Az is kérdés, hogy megtanuljuk, vagy nem tanuljuk meg, hogy meg akarjuk-e tanulni egyáltalán — végül persze mind megtanuljuk —, vagy ott lappang bennünk a félelem a jövőbelátástól: ha megtanultuk, akkor vége.
Az öregedési pont hasonlít a boldogságponthoz, idős emberek jól ismerik, amikor — és ez mindnyájunk életében előbb-utóbb bekövetkezik —, egy pillanat úgy marad teljes berendezésével megjegyezve, lefényképezve és felépítve, és ezt a berendezést és fényképet és felépítményt hurcoljuk tovább magunkkal szüntelen. Vagy ha nem, akkor újra és újra vissza-visszanézünk rá. Vagy csak úgy eltalál bennünket a legváratlanabb alkalmakkor, de ez egyre gyakoribb, egyre összefüggőbb, egyre folyamatosabb.
Helyekkel van így, egy szobával például, ahol elég időt — nem a nagy számok törvénye, hanem az emberi élettartam szempontjából — töltöttünk, és ez alatt az elég idő alatt a szoba valamilyensége nem változott, pontosabban az észlelési sebességünkhöz képest lassan változott. Például amikor a kerek éjjeli lámpának nekikoccan a vizespohár, és egy kis lyuk keletkezik a burán. Ha elfordítjuk a fal felé, a lyuk nem látható, és onnantól kezdve lesz a szobában egy láthatatlan lyuk, amelynek létezéséről csak mi tudunk. Ha gyermekek vagyunk, és felelősségre vonástól tartunk, néhány napig izgulunk, hogy felfedezik-e, de általában nem fedezik fel, és igyekszünk mi magunk is elfelejteni a láthatatlan lyukat. Ha nem kérhetik számon rajtunk, mert már magunknak felelünk mindazért, amit kilyukasztunk és eltörünk, akkor pusztán esztétikai okokból fordítjuk a falnak és feledkezünk meg róla. Az esemény jelentéktelensége ellenére rendkívüli, alkalmas fedőemlék. Konkrét szoba, konkrét lámpa, konkrét pohár, konkrét kéz.
Ezt a szobát visszük aztán magunkkal, és ha valaki azt a szót mondja: „szoba”, hát ez jut eszünkbe, nem tehetünk róla, és minden egyes alkalommal, mikor ez a szó elhangzik, erőfeszítést kell tennünk, hogy eltüntessük a szobánkat, hogy legalább hozzávetőleg értsük, miről is beszél a másik. Aztán egyre szaporodnak a szavak, amelyektől a számunkra érvényes egyetlen konkrét jelentést képtelenek vagyunk elválasztani, ezáltal absztrakciós képességünk mérhetetlenül beszűkül. Ez önmagában még nem lenne baj, de egy bizonyos szint után, ha már az elhangzó szavak több mint ötven százaléka konkrét nekünk, akkor a kommunikáció szinte lehetetlenné válik. Akkor már úgy működünk, mint egy gép, egy vetítőgép, amely hangra indul, a szavak elindítják a vetítést belül, és nem azt látjuk, amiről beszélnek, hanem a szavak számunkra egyetlen lehetséges konkrét jelentését.
Ebben az időben már ha megszeretünk valamit, vagy érzelmet vált ki belőlünk egy tárgy, az csak ezért van, mert emlékeztet bennünket valamire. Sokszor nem is tudjuk pontosan azonosítani, hogy mire, csak érezzük, hogy jólesik látni és hallani, mert ismerős; aztán eltelik egy kis idő, és nyugtalanító érzések keletkeznek bennünk. Mert emlékeztet és hasonlít, és ez jó, de nem az, és ez rossz. És akkor menni kell, felállni, köszönni, mint egy hülye, az egyik féltekében regisztrálni, hogy most világosan hülyének néznek bennünket, amíg a sapkánkat forgatjuk tehetetlenül egy előszobában valahol a földön, valahol benn egy ajtó mögött, amelyen ki kellene jutni, csak előtte mondatokat vagy legalább szavakat kellene mondani annak, aki ránk néz. És érzékeljük persze nemcsak a hülyének nézést, de a csalódottságot is, mert nem erre számítottak, mert mások is számítanak valamire természetesen, még akkor is, ha fiatalabbak nálunk, és még nem érték el az öregedési pontjukat, mert mi is emlékeztetünk, csak ők még nem tudják, hogy nem mi vagyunk azok.