Az öregedési pont nem döntés következménye: egyszer csak úgy maradunk, bizonyos vonatkozásban. Az öregedési pont lehet gyermeknek maradás, más kérdésekben ellenkezőleg, hirtelen felnövés, és nem csak időben történhet, hanem térben is — egyszercsak megszűnik az együttmozgás például egy várossal. Nem követjük többé az épületek, a helyek változását, keletkezését és elmúlását. Nem tudjuk megbocsátani például az Aranyhal pusztulását, nem tudunk ugyanazzal az érzelemmel átkötődni egy másik helyhez, a látható város pedig, ami kívül van, egyre kevésbé hasonlít a valóságos városhoz, a számunkra lehetséges egyetlen városhoz, ami már csak belül van.
Vagy megkezdődik az ugyanolyanodás, bulik, helyek, személyek, beszélgetések, napok ugyanolyanodása, olyanoké, amelyek változatossága és sokszínűsége régebben kellemes izgalmat jelentett számunkra. Mindenki ismerheti ezt, ha máshonnan nem, hát a szakmájából, ha kellően elmélyedt benne, függetlenül attól, miféle az a szakma. A sokat tapasztalt megfigyelő például ugyanúgy nem tud különbséget tenni a megfigyelt dolgok között, mint a kezdő. Persze a kezdő a felszínen jól látható különbségeket sem észleli, a tapasztalt viszont a nagyon mélyen lévő azonosságokat is. Mert a különbözőségek is ismétlődnek és azonossággá válnak, érdektelenné, hiszen már sokszor előfordultak. Az előfordulási gyakorisági statisztika is érdektelenné válik, a rendkívüli pedig, ami a nagy számok törvénye szerint előbb-utóbb be kell következzen, már bekövetkezett. Legközelebb csak a még nagyobb számok törvénye szerint következhet be ismét, de azt mi már nem érjük meg.
A „nincs két egyforma medve”, és a „minden medve egyforma” megállapítások ugyanannak az állításnak a két végpontján helyezkednek el, noha látszólag különbözőek, és egy életen át el is lehet vitatkozni róluk. Persze érdekesek ezek az egy életen át folytatott viták is. Mert ha mondjuk egy medvész és egy cipőfelsőrész-készítő valami okból kifolyólag közeli kapcsolatba kerül, mondjuk rendszeresen találkoznak, legyen ez a rendszeresség akár csak évi egyszeri, akkor a „nincs két egyforma cipőfelsőrész” és a „nincs két egyforma medve” állítások harca lesz a beszélgetés, és vérmérsékletüktől függően folyik le. Még ha tiszteletből, udvariasságból úgy is tennének, hogy elhiszik, amit a másik mond, sőt olyannyira úgy tennének, hogy valóban elhiszik, akkor sem mennének vele semmire, mert nem élik át, mert ahhoz egy élet kevés, hogy mindkét dolgot megtapasztaljuk: minden medvék és minden cipőfelsőrészek egyetemes különbözőségét elsősorban, és azonosságát végső soron.
Míg ő cipőfelsőrészről beszél, figyelek én, de medvékre gondolok, és főleg a műveleteket látom magam előtt, amikről beszél. Ahogyan az anyagot kiválasztja, megtapintja, ahogyan szöszmötöl a műhelyben, ahogy a szerszámhoz nyúl és kézbe veszi, ahogy megállapítja a műveletek lehetséges vagy éppen szükségszerű sorrendjét, és lépésről lépésre halad a maga dolgában. Ahogy nehézséggel találja szembe magát, ahogy leküzd. Vagy épp ellenkezőleg, egy nehezebb problémával szembesülve tanácstalanná válik, de tanácsot kérni értelmetlen, mert ez nem az ifjú cipőfelsőrész-készítő tanácstalansága, melyen egy gyakorlottabb cipőfelsőrész-készítő átsegítheti, hanem a cipőfelsőrész-készítő mester tanácstalansága valami olyasmiben, amit nála jobban senki nem ismer, tehát tanács nélkül dönt, és vállalja a következményt, vagy ekkor hagyja abba a cipőfelsőrész-készítést, és az is döntés, és annak is lesz következménye. Mert ez egyedül az ő problémája:, „nem kurvára mindegy, hogy fekete vagy barna cérnával?”. Mindannyiunk életében eljön a pillanat, amikor kurvára mindegy — mint ahogy az is igaz, hogy sokáig az lehet a legfontosabb, hogy feketével vagy barnával. Olyannyira fontos, hogy mindenkit megpróbálunk meggyőzni erről, akivel összehoz bennünket a sors. Nem arról, hogy feketével, sem arról, hogy barnával, hanem arról, mennyire fontos, hogy ezt a kérdést eldöntsük.