Huszonnégy óra

Ezerkilencszáznyolcvanháromban történt. Az volt az első igazi tavaszi nap abban az évben. Délután kettő felé járt. A körúton datolyát loptunk a Brazillal, és avval etettük a sirályokat a Margit hídról. A Brazil marokra fogta a bőrkabátját. A kabát alja a járdát seperte és csikorgott, ahogy mentünk. Lassan mentünk. Időről időre megálltunk és belehunyorogtunk a napba. A Jászain elváltunk azzal, hogy ki-ki hazamegy. Én trolira ültem, de a Hősök terénél leszálltam. A Szépművészeti előtt leheveredtem a fűbe és széttártam a karom. Vagy egy órát fekhettem ott, aztán fölkeltem és hazasétáltam. Ancsa hatra ígérte magát, hogy átvegyem neki a Kontrollt, de még csak öt óra volt. Megfürödtem, és föltettem valami lemezt. Aztán egy másikat. Aztán egy harmadikat. Ancsa nem jött. Aztán fölmentem a galériára, kivertem a farkam, és közben Ancsára gondoltam, aki mégis eljön. De nem jött. Lemásztam a galériáról, megnéztem az órát, és láttam, hogy már nem is fog. Több lemezt már nem tettem föl, inkább elmentem hazulról. Háromnegyed órányi gyaloglás után értem Natasáékhoz. Fölcsöngettem a kapuból. Az anyja szólt bele, mondtam, hogy ki vagyok, mondta, hogy Natasa nincs otthon. Benéztem a Delikátba, ami kétsaroknyira volt onnan. Ittam egy pohár bort, és már mentem is tovább. Nem volt türelmem egy helyben maradni. Mászkáltam össze-vissza, végül felmentem Magdihoz, és nála töltöttem az éjszakát. Nem jártam ott azelőtt és azután sem. Nem értem, miért mentem fel hozzá. Azt sem, miért engedett be. Beszélgettünk és Badacsonyi Szürkebarátot ittunk. Ő a díványon hevert, én a fotelben ültem. Megsimítottam a haját. Ezt ne, mondta. Beszélgettünk tovább hajnalig. Akkor befordult a falnak és magára húzott egy pokrócot, én meg végigheveredtem a padlón és magamra húztam a kabátomat. Így aludtunk vagy két órát. Mikor felébredtem, lementem a boltba. Vettem egy üveg Badacsonyi Szürkebarátot és visszavittem Magdihoz, hogy betegye a szülei szekrényébe. Amikor becsöngettem és kijött és ott álltam vele szemben, megint megsimítottam a haját. Elhúzta a fejét, és megint azt mondta, ne. Kivettem a kabátzsebemből a bort és odaadtam neki. Akkor szia, mondtam, és eljöttem. Volt ott a sarkon egy talponálló. Bementem és kértem egy hosszúlépést. A csaposnő rám mosolygott, és nemcsak úgy odatolta elém az italt a pulton, hanem nyújtotta felém a kezével. Nem tudom, ki hibázott, ő, vagy én, mindenesetre előbb engedte el a poharat, minthogy én megfogtam volna. A teli pohár a padlóra esett és szétrobbant. Nem kértem másikat. Fölmentem az utcára. Minden olyan szilánkos volt, olyan frissen törött. Óvatosan emeltem a lábam, megnéztem, hová lépek. De azért haladhattam, mert mire feleszméltem, már a Jászainál jártam. Megint fölcsöngettem Natasához. Szerencsém volt, ő szólt bele. Lejött, kimentünk a szigetre. Ebédre haza kell mennem, mondta, én meg bólintottam. Meg akartam fogni a kezét, de aztán mégsem fogtam meg. Na, mesélj, mondta. Arról, ami történt, nem volt kedvem mesélni, más meg nem jutott eszembe. Natasa viszont elmesélte, hogy a szigeti kápolnában letérdepeltek a Brazillal, hogy összeházasodjanak. Gyertyát is gyújtottak, és a Brazil kiégette a gatyáját. Menjünk le a partra, mondtam. Néztük a vizet, köveket dobtunk bele és botokkal rajzoltunk rá. Mennem kell, mondta Natasa. Felálltunk és hazakísértem. Aztán visszamentem oda, ahol ültünk. Újra leültem és néztem a vizet. Nem tudom, mi ütött belém, de egyszerűen képtelen voltam elmenni onnan anélkül, hogy belegázolnék. Lépkedtem lefelé a lépcsőn. Mellig ért, mire magamhoz tértem és megfordultam. Akkor valami pánik fogott el, és kettesével próbáltam venni a lépcsőfokokat. Megcsúsztam, elvesztettem az egyensúlyomat és letenyereltem. Beleért a vízbe az arcom. Négykézláb másztam föl a hátralévő öt lépcsőfokon. Aztán felálltam és megtöröltem az arcom a tenyeremmel. Rá akartam gyújtani, de nem tudtam, mert a cigarettám és a gyufám is elázott. A kabátomból csorgott a víz. Elindultam hazafelé és rohadtul fáztam a vizes ruhában. Délután kettő felé járt. Ez volt a második igazi tavaszi nap abban az évben.