Feljegyzések a generációs szakadékból

1981. Azóta tudom az eszemet. Huszonöt évnyire volt 1956. Most ugyanennyire van a rendszerváltás. Azt tudom, hogy jó lett volna, ha beszélnek nekem 56-ról. De mindent úgy kellett kikaparnom magamnak. Pár évvel idősebb kortársak voltak segítségemre. Aztán megjelent a Lomax. Egy éjszaka alatt végigolvastam. Reggel úgy mentem ki az utcára, mint a részeg. Néztem az arcokat, azokat, amelyek elég öregek ahhoz, hogy tudniuk kelljen, amit én csak az éjjel tudtam meg. Parizert vettek. Tejet, kenyeret. Álltak a sorban. Belebámultam ezekbe az arcokba. Semmi. Én is vettem parizert. És egyszerűen nem értettem, hogy nem szakad le az ég.

Hogy ki a kis pöcs, és ki a vén fasz, azt persze ránézésre lehet tudni. De hogy ki esik bele a generációs szakadékba, az már több dolgon múlik.

Néhány dátum. 1975. Ekkor kapta Moldova a megbízólevelét Urbán Lajostól, a MÁV vezérigazgatójától, hogy megírhassa az Akit a mozdony füstje megcsapottat. Emlékszem 1975-re. 1975-ben harminc évre volt 1945. Most negyven évnyire van 1975. Tehát messzebb, mint akkor a második világháború.

1981. Azóta tudom az eszemet. Huszonöt évnyire volt 1956. Most ugyanennyire van a rendszerváltás. Azt tudom, hogy jó lett volna, ha beszélnek nekem 56-ról. De mindent úgy kellett kikaparnom magamnak. Pár évvel idősebb kortársak voltak segítségemre. Aztán megjelent a Lomax.[1] Egy éjszaka alatt végigolvastam. Reggel úgy mentem ki az utcára, mint a részeg. Néztem az arcokat, azokat, amelyek elég öregek ahhoz, hogy tudniuk kelljen, amit én csak az éjjel tudtam meg. Parizert vettek. Tejet, kenyeret. Álltak a sorban. Belebámultam ezekbe az arcokba. Semmi. Én is vettem parizert. És egyszerűen nem értettem, hogy nem szakad le az ég.

1989–90. Nem tudom, érdekel-e ma bárkit is. Kellene-e beszélni róla? Az a fura, hogy magam sem látom értelmét. Sokkal fontosabbnak látom, hogy 1975-ről, 1981-ről beszéljünk.

56 után háromféle ember volt Magyarországon. Akik az 56 utáni megtorlást elszenvedték, és nem felejtenek soha. Akik a forradalom leverésében aktívan részt vettek, hasznait szedték, és meghamisították a történelmet. Végül azok, akik elfelejtették az egészet, mint egy rossz álmot. Ők voltak a legtöbben.

A hetvenes években felnövő generáció hozzáállását a család identitása döntötte el. A legtöbb család persze identitás nélküli volt, legalábbis nem 56 határozta meg azt. A legtöbb családnak valóban sikerült elfelejtenie mindent. A legtöbb család nem emlékezett másra, mint hogy ősei éltek, dolgoztak, meghaltak. Legfeljebb néhány kisszínes maradt nagybácsikról, komákról. Amik elkopnak egy nemzedék alatt.

Ez az identitásnélküliség (kisszínesekkel) megmaradt, a rendszerváltás igazából semmit sem jelent. Akkoriban valamiféle levegővételnek tűnt (onnan, ahonnan én néztem), de az volt az első és utolsó levegővétel, és ennek az egész történetet nézve semmi jelentősége. Ahogy 1945–48-nak sincsen. Nem több, mint elmulasztott lehetőség. Amire egy nemzet emlékezhet úgy, mint az öreg iszákos a kocsma előtt: „mekkora király lehettem volna”.

Az egyetlen „jó”, ami erre a korszakra esett, nem Kádár személyes érdeme. A korszak érdeme. A kiszámíthatóság és a biztonság. Az identitásnélküli nagy többség számára. A hasznot fölözték akkor is, az ostobaság triumfált akkor is, az üldözött felé kard nyúlt akkor is.

Kiszámíthatóság, biztonság alatt azt értem, nem lehetett igazán nagyot bukni. Mindent elveszíteni. Persze, akkor már senkinek sem volt semmije, de lehetett albérlete, lakása, háza, munkája, kenyere. Nem sok, identitás helyett pláne nem, de ma még ennyi sincs biztosan. Ez az igazi különbség.

A hetvenes években felnőtt egy generáció, amelyik nem tanult meg harcolni. Mert abban az időben se nyerni, se veszteni nem lehetett. Nem lehetett, nem kellett harcolni semmiért. Csak ügyeskedni. Ezt a generációt úgy érte a „szabadság”, mint egy pofon. Mire körülnéztek, már jószerivel nem lehetett ügyeskedniük. Mondom, jószerivel. Nekik. Mert ezen a táján a világnak még mindig az ügyeskedés a módszer, az eszköz, csakhogy a többség ebből már kimarad.

Azóta felnőtt egy (két?) generáció, akik már visszazökkentek a történelem normál kerékvágásába, a bizonytalanba, lehetőségekkel(?) és kockázatokkal. Kénytelenek megtanulni harcolni. Vagy már tudnak is. Ők jönnek majd az ügyeskedők után. De róluk már nem én kell beszéljek.

__________________________

[1] Bill Lomax: Magyarország 1956