Beszélgettem egy kollégámmal a térről és az időről. Neki és nekem nagyon eltérő módon működik. Ő sokat, sokfelé utazik a világban, dolgozott több kontinensen is, az utazás a munkájával jár. És hát időről időre munkahelyet vált. Ebből adódóan jobbára csak laza kötései vannak, a kevés számú erős kötését pedig viszonylag ritkán látja, évente, jobb időkben évente kétszer-háromszor. Igaz, ehhez már nem kell San Franciscóban és Piliscsabán lakni, az Újlipót és Zugló közötti távolság is megnőhet úgy, minden igyekezetünk ellenére, hogy évi két-három alkalomnál többször ne tudjuk áthidalni.
No de amiért belekezdtem, az az, hogy hogyan is viselkedik hát az idő, hogyan érzékeljük, mi is a különbség? Kollégámmal ellentétben az én életem két fontos színtere ma is ugyanaz, mint gyerekkoromban. A lakás a Városliget mellett, ahol felnőttem, és a kis ház a Pilisben, ahol a nyaraimat töltöttem gyerekkoromban. Minden héten végigsétálok ugyanazon az utcán, ahol akkor, mikor járni tanultam, és hetente egyszer teszek egy kört az erdőben azon az úton, amelyen gyerekkoromban is oly sokszor.
Kollégámnak az idő múlását illetően a helyek nem adnak támpontot, egy-két évet ha tölt egy városban, legfeljebb négyet-ötöt, ennyi idő alatt általában nem történik jelentős változás. De az emberek sem adnak támpontot, ugyanezen okok miatt, páréves laza kötődés után új emberekkel alakulnak ki újabb pár évre laza kötődések. Az idő múlását leginkább a borotválkozótükörben konstatálhatja, de hát a borotválkozótükör egy lassú műfaj. Kollégám az időt más utakon tapasztalja meg.
Én viszont követem azt, hogyan változik egy hegy. Messziről persze nem látszanak ezek a változások, de ha negyvenhárom éven át járja az ember ugyanazokat az ösvényeket, akkor igenis megtapasztalja, hogy a hegy is: folyamat. Időbelisége van. Gyerekkoromban volt egy príma szánkóút, keskeny, alig háromember-széles, meredek parttal, másfél kilométer hosszan. Saját, privát szánkópálya, tökéletesnek mondható. Minden ősszel végigmentünk rajta, és felszedegettük a lehullott gallyakat, legurult nagyobb köveket, hogy ne érjen meglepetés a hó alatt. Abban az időben majd’ minden karácsonyi szünetben szánkózásra alkalmas hó esett.
Most az úton keresztbe dőlt fák vannak több helyen is, esély nincs a megtisztítására. És fönn, a csúcs alatt volt egy kis fenyves annak idején, akkoriban felnőtt ember magasságú kis fák alkották, vagy két-háromszáz darab. Kettő maradt belőlük, kettő, jó tíz méter magas kiszáradt törzs.
Egy alkalommal, amikor a kollégámmal beszélgettünk, mondtam neki, mennyire tisztelem azért, hogy képes így, már közelebb a hatvanhoz, mint az ötvenhez, újra nekivágni, ismeretlen helyekre, ismeretlen emberek közé menni, elkezdeni újra alkotni valamit a semmiből. Ugyanúgy, ahogy 1983 szilveszterén, huszonévesen vágott neki az ismeretlennek, mert tudta, hogy dolga van, és hogy nem itt. És hogy én ehhez nem voltam, vagyok elég bátor. És akkor azt felelte, ő meg azt respektálja, ahogy én itt maradtam a helyemen, és újra és újra megtaláltam a helyemet, és küzdök is ezért, ma is, mint huszonévesen, és családom van és működik, és ahogy tudja, nem könnyű ez a működtetés és ez az egyensúly. És hogy neki meg ehhez nem volt bátorsága soha. Ebben maradtunk.