Kocsmában néztem a magyar–izlandi meccset, konkrétan Zebegényben, még konkrétabban a Mókusban. Tízfős társaságunkon kívül ott volt mindenki, aki befért, beleértve vagy egy tucat kissrácot szülőstül. A mi társaságunkban is voltak olyanok, akiket nem különösebben érdekel a foci, épp emiatt nem is értik, hogyan működik — nemcsak nők, hogy hagyjuk a genderizmust —, de ők is érezték, hogy most valami történik. Valami olyasmi, ami nem mindennapos. A folyamatos stadion- és kocsmazúgásban a mellettem ülők kérdezgettek, én pedig igyekeztem válaszolgatni, mi miért történik, elmagyarázni, mit is látnak.
Aztán a 87. percben, amikor Böde hátvédestül tolta-fújta be a labdát az izlandi kapuba, olyan elementáris ordítás szakadt föl belőlem, hogy magam is meglepődtem rajta. Két nappal később. Hogy akkor eddig hol volt ez az üvöltés. Egymás nyakába ugrás. Hát belénkszorult, úgy tűnik föl most. És felmerült bennem egy kérdés, amire megpróbálok válaszolni: miért a foci?
Először is azért, mert kell egy csapat. A magányos revolverhősért lehet rajongani, élvezni, hogy igazságot tesz, beleképzelni magunkat a helyébe, amiről felnőttként tudjuk, nem igaz. Örülünk, örvendezünk, ha világ- vagy olimpiai bajnokságot nyer egy úszónk, egy vívónk, küzdősport-sportolónk. Végig lehet izgulni a küzdelmet, sőt előtte is lehet találgatni, hogy fog sikerülni — fog-e sikerülni. De hiányzik belőle a mi. Egy csapat mindig jobban kifejezi a közösséget, mint az egyetlen, akármilyen kiváló személy. Könnyebben azonosulunk vele.
Ez eddig minden csapatsportra igaz. A foci azonban másképpen működik, mint a többi csapatsport. Más a hatásmechanizmusa. Ehhez az is kell, hogy a játék jelentős része ne a víz alatt történjen (vízilabda), ne legyen szinte követhetetlenül gyors (jégkorong), de ne legyen statikus sem (röplabda), ne essen olyan nagyon sok gól, hogy ne lehessen ízlelgetni, feldolgozni az élményt (kézilabda, kosárlabda).
A fociban vezet a leghosszabb út az eredményhez. A gólra várás az egyik fontos különbség. A várakozás feszültsége megkülönbözteti a sokgólos/-pontos sportoktól. Röplabdában lehet tudni előre, hány ponttal nyer a győztes. Kézilabdában, kosárlabdában lehet tudni, hogy sok gól lesz. Másfél-kétpercenként egy biztosan. De a fociban? Lesz-e egyáltalán? Ki rúgja/fejeli? Mikor? Hogyan?
A legtöbb hasonlóság eddig a pontig a jégkoronggal van. A jégkorongban azonban a kis játéktér és a nagy sebesség miatt másodpercekben mérhető a két esemény között eltelő idő. Ezt sokan a jégkorong javára írják, és igazuk is van, és értem is, de most nem preferenciákról beszélek, hanem működési módról. A fociban nagy a játékterület, viszonylag lassú, és áttekinthető a játék, hosszú a játékidő, nagy létszámúak a csapatok.
A fociról lehet a legtöbbet beszélgetni. Már meccs előtt — mi lesz a csapatösszeállítás, mik az esélyek, milyen taktikával kell játszani —, és utána, melyik mozzanat volt a kulcs, hogyan alakult/alakulhatott volna a játék, ha ez vagy az máshogyan történik. Sőt közben is, mert jut rá idő. (Vagy nem, de az meg éppen azért különleges.)
Az összes csapatsport közül a foci hasonlít legjobban a katonásdihoz. A katonásdi pedig ott van mélyen valahol mindenkiben, aki volt gyerek, leképezi a férfihierarchiában működő társadalmat. Ahogyan a katonaság is a maga abszurditásával, nevetségességével, félelmetességével. Egy nagy különbség van: ez itt játék. A mi és ők játéka. Némely, szurkolók közötti atrocitás éppen arra enged rápillantani — még mindig kicsiben, és mondhatni kockázatmentesen —, hogy mi helyett is van igazából.
Amikor a foci nem hazugság — mint volt az évtizedeken át Magyarországon, és klubszinten még ma is —, akkor nagyságrenddel több a jelen lévő nézője, mint bármely más sportnak. Nyerni vágyik a csapat és a szurkoló is. De lehet veszíteni is persze. Minden csapat veszít is. Veszíteni lehet sokféleképpen. De lúzer csak abból lesz, aki évtizedeken át mindig veszít. És akkor rájön az ember, hogy nincsen csapata. Magányos lesz és szomorú.
Ha van csapat, akkor beszélünk róla, sokat. Ha nincs csapat, vagy hazugság az egész, akkor egy darabig reménykedünk, de nem hitegetheti magát az ember évtizedeken át, és a dühös kirohanásokból, kétségbeesett magyarázatokból dühös, ingerült, csalódott legyintések lesznek, végül pedig szomorú hallgatás. És akkor már nem beszélgetünk egymással.
Már nem hittem, hogy valaha újra lesz csapatom. És a 87. percben üvöltöttem, és egymás nyakába ugráltunk, és azon az estén, ha kedvem támadt — márpedig támadt —, hát csak felüvöltöttem a zebegényi éjszakában: Magyarország, Magyarország, Magyarország hé-ja-jó! És újra elkezdtünk beszélgetni is.