Van, amiről korábban nem beszéltem, pedig ugyanúgy a hivatalhoz tartozik, és ugyanolyan fontos, mint más egyebek, amikről viszont korábban már beszámoltam. Olyan működési elvekről van szó, amelyeket nem sikerült átültetnem egy másfajta beszédvilágba, valahogy mindig itt maradtak a határon. Lássuk, miről is van szó.
Az első hármasszabály szerint a Hivatalban dolgozóknak három alaptípusa van: lenyúlók, túlélők és dolgozók. A lenyúlókról nem kell különösebb részletességgel beszámolnom, mindenki jól ismeri őket. Ők azok, akik, ha irodában dolgoznak, tollakat, mappákat visznek haza, ha a büfében, akkor kávét, cukrot, ha a konyhán, akkor az adagokból lecsipegetett nyesedéket, vasúttól mozdonyt etcetera. A lenyúlás úgyszólván életcéljuk, karakterológiai meghatározójuk, eposzi állandó jelzőjük, és mivel lenyúlni sehol sem lehet olyan kitűnően, mint közösségi fenntartású intézményekben, hát eleve ezeket célozzák meg — egy nagy tapasztalatú idős kollégám fogalmazott úgy, hogy ha nincs projekt, nincs lopás, tehát kellenek a projektek, a minél több, minél nagyobb szabású projekt, a nagyszabás kétarcú, ámde egy célú: egyrészt minél nagyobb a szabás, annál nagyobb a parasztvakítás lehetősége — jövőre a pesti oldalra is építünk egy Gellérthegyet, mert az azért tűrhetetlen, hogy a budaiaknak nincs egy rendes hegy a panorámájukban, ahhoz pesti panelokba kellene költözni, azt meg már mégse; másrészt minél nagyobb a szabás, annál nagyobb a lenyúlás, ez is tiszta matematika — a matematika az egyetlen, ami az ilyen projekteknél tiszta.
A túlélők nem szükségszerűen lesznek hivatalnokok, túlélni bárhol lehet, de azért mindent egybevetve mégiscsak a hivatal a legalkalmasabb arra, hogy mindenféle tényleges és effektív tevékenység vagy hozzáértés nélkül évtizedeken át békésen ellegyen az ember. A legjobb a két hivatali véglet, az egyik a jól ismert őskövület — olyan régóta létező ügyosztály, amelyre minden hivatalnok csak elérzékenyülve és meghatottan tekinthet vissza, mikor cseperedett, ott már akkor is iktattak és láttamoztak, és ma is, és ez nemcsak megható, hanem olybá tűnhet, maga a szegletkő. A másik véglet a pionír, aki a burjánzó rendszernek mindig a legfrissebb burjánjában dolgozik éppen, és mire kiderülhetne, mi is volna tulajdonképpen a feladata, már odébb indázott a bürokráciacsökkentés végeláthatatlan útvesztőjében.
No de akik miatt az egészet szóba hoztam, azok a dolgozók. Persze, köztük is többféle van, vannak a pszeudo-dolgozók, ők lenyúlni vagy csak túlélni szeretnének, de átmenetileg dolgozni kénytelenek, mert kevéssé voltak ügyesek, vagy nagyobbat hibáztak, de mindenképpen csak arra várnak, hogy eljöjjön az ő idejük, és ha az idő eljön, ők mennek — lenyúlni végre, vagy éppen jól megérdemelt hivatali semmittevésüket folytatni, amit méltatlanul félbe kellett szakítaniuk. De végül, bár egyre csekélyebb számban, vannak a dolgozók, akik úgynevezett tevékenységet végeznek, tesznek-vesznek, ami látszólag egyetértésben van a hivatal céljával, vagy éppen az ügyfelek érdekeivel.
A valódi dolgozók megjelenése fenyegetést jelent a rendszerre nézve, a túlélők és a lenyúlók egyaránt veszélyeztetve érzik magukat, és a maguk eszközeivel megkísérlik elhárítani ezt a veszélyt. A dolgozó megjelenése a rendszerben felborítja a megszokott viszonyokat — nagyjából akkora változást okoz a hivatalban, mint a teremtés a teremtést megelőző állapothoz képest. Ez pedig, lássuk be, eléggé tűrhetetlen.
A kollégák nyugtalanná válnak. A lenyúlók például, hogy a dolgozók miért nem nyúlnak a hozzáférhetővé tett, esetleg föl is ajánlott tortaszelethez. Miért nem teszik zsebre a zsebretehetőt. Egy lenyúlóban fel sem merül, hogy valaki nem akar lenyúlni, csak arra tud gondolni, hogy valakinek nincsen lehetősége, nem fér hozzá, vagy nem eléggé ügyes. És akkor rájön, hogy a dolgozó biztosan azért nem veszi el a szelet tortát, mert az egészet akarja. És onnantól kezdve a lenyúló a dolgozó puszta léte által fenyegetve érzi magát. Ellenségek mindhalálig. Arról már nem is beszélve, hogy a dolgozó a munkája során felhasználja/felhasználná a lenyúlható összeget, így végső soron mégiscsak igaz a tortahasonlat: lenyúlás szempontjából teljesen közömbös, hogy egyvalaki vitte haza az egész tortát, vagy az ünneplő sokaság ette meg.
Ha dolgozó kerül a rendszerbe és elkezd tevékenykedni, akkor a túlélőknek rossz érzésük támad, és jól érzik, mert valóban elkezdhet látszani, hogy ők nem csinálnak semmit — ez eddig nem tűnt fel, de most már van mivel összehasonlítani. A túlélő a dolgozó puszta léte által fenyegetve érzi magát. Ellenségek mindhalálig. A hivatalok középkorában a lenyúlók és a túlélők ezért apró kis helyi szövetségeket kötnek a dolgozók ellen, és szívósan addig folytatják a küzdelmet, amíg ki nem szorítják az utolsót is a hivatalból. Ekkor fordulnak egymás ellen, és gigászi küzdelem kezdődik a lenyúlók és a túlélők között, melyet közigazgatási reformnak neveznek, és amely talán még ma is tart, ha meg nem halunk. Holnap legyenek a ti vendégeitek!