Ön kedveli a válaszokat, ha jól látom. Ha értelmük van a dolgoknak. Pedig azt legtöbbször csak mi magunk tulajdonítjuk, nem bírván az értelmetlenségből fakadó feszültséget. Ha tudná, hogy az emberek mennyire kötelességüknek érzik, hogy válaszoljanak, ha kérdezik őket! Erre viszonylag fiatalon rájöttem, és azóta nem teszek fel kérdéseket magamnak. Inkább másokat kérdezgetek. Igen, az emberek úgy érzik, kénytelenek válaszolni, ha feltesznek nekik egy kérdést. Elgondolkozott már azon, miért?
Már az iskolában is erre szoktatják őket. Olyan valaki tesz fel kérdéseket, aki tudja a választ. Így kondicionáljuk azt a kényszert, hogy válaszolni kell. Aki nem válaszol, veszít. És ezt olyan jól begyakorolják a gyerekek, hogy már meg sem tudnak lenni nélküle. Mire felnőnek, az egész magától értetődővé lesz. Pedig a kisgyerek még kitűnően tud kérdezni, hogy mást ne mondjak, zavarba ejtően. De leszoktatjuk őt a kérdéseikről, mert azt akarjuk, hogy a mi kérdéseinkre válaszoljon. Amikre mi már jól tudjuk a választ. Ezeket aztán jól begyakoroltatjuk vele, de főleg azt, hogy ha kérdezik, válaszolnia kell. Mire kikerül az iskolából és felnő, már minden olajozottan megy.
Ha például megkérdezik, hol van ez vagy az az utca. Ismerős, ismerős, de nem tudja pontosan. De nem ezt mondja, hanem elkezdi erőltetni az agyát, hipotézist fogalmaz meg, megerősítést keres hozzá, majd kimondja hangosan a tételét. És akkor lehet, hogy elirányít egy eltévedt ártatlant a pokolba. Vagy ha nem is oda, egészen máshová, mint ahová az menni akart. Miért nem tudja egyszerűen azt mondani neki: nem tudom? Vagy azon kevesek is, akik ezt bevallják, akarnak adni valamit, és legalább jótanácsot adnak, tízből legfeljebb ha egy tudja pontosan a választ, mégis, tízből kilenc mindenképpen válaszol valamit. És ez még a legegyszerűbb kérdések egyike.
Látta a Megáll az időt? Persze, hogy látta. Abban mondja Őze Lajos a srácnak, amikor oktatja, hogy „aki kérdez, az faggat”. Hát annak a kemény emberfajtának vége van! Amelyiket előbb meg kellett törni. Ma mindenki arra vár, hogy kérdezzenek tőle valamit, hogy végre válaszolhasson, mondhasson valamit, beszélhessen. Magáról, elsősorban, természetesen. Elmondja a véleményét. Az embereknek ma nem titkaik vannak, hanem véleményük van. Azt hiszik, véleményük van, és az olyasmi, amit el kell mondjanak. Persze, a hatvanas években másképpen ment. Akkor még voltak ezek az emberek, akiknek volt gerincük. Tartásuk. Gyanakvóak voltak. Észrevette, hogy azok a gyanakvóak, akiknek van tartásuk? Azok gondolkodnak így: „mi köze hozzá?” A többiek alig várják, hogy elmesélhessék. Szóval egyre könnyebb lett a dolgunk, az az igazság. Ma meg már kérdezni sem kell. Mindenki magától kifecseg mindent. A többit meg már gyerekjáték összerakni.