Unatkozott. Nincs mit szépíteni rajta, halálosan unatkozott. Már több mint egy hónapja hevert az asztalon, és a kezdeti lelkesedés, miszerint „most minden megváltozik, hogy végre kikerültem a cipősdobozból”, már régen lelohadt. Az első napok persze óriási izgalmat jelentettek a halálosan unalmas (talán még ennél is unalmasabb, de már egyáltalán nem biztos), cipősdobozban töltött évek után. Mert aki több mint két éven át van összezárva egy barnával, egy feketével (ja, és egy színtelennel), meg két fogkefével meg egy ronggyal, meg néhány hajcsavaróval, annak egy darabig minden szórakoztatónak tűnik.
Először is tele tüdővel szívta be a friss levegőt. A dobozban ugyanis mindennek és mindenkinek cipőpasztaszaga volt. Nemcsak a barnának meg a feketének (ja és a színtelennek), hanem a fogkeféknek, a hajcsavaróknak, a rongynak, és — valljuk be —, magának a madzagnak is. Talán ezt viselte legnehezebben. Ki kéne jutni innen valahogyan! Egy cipőbe! Az lenne az igazi! Menni, menni, menni! És próbált ágaskodni, a doboz fedele fölé, ahonnan egy keskeny csíkon egy kis fény szűrődött befelé — de hát meg se tudott moccanni.
Aztán egy nap — éppen aludt —, egyszer csak kinyílt a doboz teteje. Erre rögtön felébredt. Előfordult ugyanis, hogy amikor a doboz újra becsukódott, rosszabbul járt, mintha ki se nyitották volna. Egyszer, amikor nem vigyázott, félig rátekeredett egy hajcsavaróra, és feltekerve tölthetett egy hónapot. Máskor meg a fekete alá került, és testközelből volt kénytelen szagolni a cipőpasztaszagot, sőt csupa ragacs lett, mert a fekete szivárgott, ráadásul semmit sem látott, még a fénycsíkot sem, mert a fekete pont a fejére ült. Egyszóval azonnal felébredt, és igyekezett észrevétetni magát. De erre most nem is volt szükség, mert pont őt keresték.
— Na, itt egy madzag! Most megmutatom a horgászcsomót! Figyelj!
Valaki megmutatta a horgászcsomót, és jól megszorította a madzag nyakát a hasával, úgy, hogy moccanni sem tudott. (Igaz, moccanni azelőtt sem tudott, de azért az mégiscsak sokkal rosszabb, ha az embert (akarom mondani a madzagot) a saját hasával fojtogatják.
— Most csináld te!
Enyhült a szorítás, és már sokkal szelídebben tekergették, és ez a szelíd tekergetés nagyon jól esett a madzagnak.
— Ügyes vagy! Még egyszer!
— Jól csináltam?
— Nagyon jól csináltad.
Még kétszer megtekergették, aztán letették az íróasztalra. „Na most” — gondolta a madzag. De semmi nem történt.
— Gyertek ebédelni! Ebéd után folytatjátok.
A madzag nyújtózott egyet, legalábbis azt gondolta, hogy nyújtózik, és már előre örült az ebéd utáni folytatásnak. Csakhogy ebéd után nem lett több madzagtekergetés, hanem matematika, aztán pedig olvasás. A délután egy részét a madzag az olvasókönyv alatt töltötte, amit végül is nem bánt, mert mi az egy feketéhez képest, meg szerette a mesét, amit hallott, és el is szundított. Mikor felébredt, sötét volt és csönd. Amikor megszokta a sötétet, és körülnézett, látta, hogy lekerült az íróasztalról, a láda tetején fekszik, néhány tarka babaruha, egy befőttes gumi, egy fél szájharmonika, egy ragasztó és három szem szotyola társaságában. Még mindig jobb… — gondolta félálomban a madzag —, na majd holnap… — azzal visszaaludt.
Eltelt egy hónap, és nem történt semmi. Azaz hogy történt, de mindennap ugyanaz. A babaruhák állandóan a divatról beszélgettek, hogy majd belebolondult, a befőttes gumi elvolt, nem tudni, hol tanulta, a fél szájharmonika sóhajtozott a másik fele után, a ragasztó meg fenyegetőzött: majd jól összeragasztalak benneteket, figyeljétek csak. És hiába tudták, hogy nem tud ragasztani magától, azért nyugtalanító volt, hogy ilyeneket mondott. A szotyolák meg folyton köpködni próbáltak, és noha nem sikerült nekik, a madzag nem szerette őket ezért. Mígnem egy napon — amikor a madzag már úgy érezte, hogy unalmában teljesen elvékonyodott — arra járt valaki, aki szerette a szotyolát…
Először valami kaparászás hallatszott, majd néhány szál bajusz vált láthatóvá a láda háta és a fal között, majd egy kis egér szürke orra jelent meg, amint nagy alapossággal szimatol.
A babaruhák sikítottak, a befőttes gumi elvolt, a fél szájharmonika sóhajtott: ehhhgérhhh…, a ragasztó gyanakodva figyelt, a szotyolák pedig összebújtak és remegtek.
— Hé, te egér! — kiáltott rá a madzag — elmennék innen, nincs kedved magaddal vinni?
Az egér rá se hederített a madzagra, viszont a szotyolák felé szimatolt, majd villámgyorsan odakocogott hozzájuk, és egy szempillantás alatt bekapta mind a hármat. A szotyolák azt se mondták, phö…
— Hé, te egér! — kiáltott rá újra a madzag.
— Na, mi van — fordult oda az egér, most már elégedetten, három szem szotyolával a hasában — mit akarsz?
— El szeretnék menni innen! Vigyél magaddal! Nem bánod meg! Rajtam leereszkedhetsz ott is, ahol nem tudnál leugrani!
Az egér elgondolkozott az ajánlaton.
— Ebben igazad lehet. De ezért cipeljek magammal állandóan egy ilyen hosszú madzagot? Ha menekülni kell, belédgabalyodok, ha ugrani kell, beleakadhatsz valamibe… Nem, nem viszlek magammal. De mondok neked jobbat. Ha menni szeretnél, segíthetek. Varázsló vagyok, át tudlak változtatni. Mi szeretnél lenni?
Most a madzag gondolkozott el. Űrrakéta, szárnyashajó, léggömb, tengeralattjáró, versenyautó — jutott eszébe egymás után. De egy szerény — vagy talán inkább félénk — madzag volt, ezért egyiket sem mondta, hanem tovább spekulált.
— Kígyó! — mondta végül. Kígyó szeretnék lenni! Akkor mindent használni tudok majd, amit madzagként megtanultam. Igen, változtass kígyóvá, kérlek, ha nem túl nehéz ez neked!
— Nehéz? Ne viccelj! — mondta az egér. — Na figyelj csak!
Azzal elkezdett dúdolni: „tekeredik a madzag, kígyó akar lenni, tekeredik a kígyó, a varázslat: ennyi!” Mikor az egér kimondta, hogy „ennyi”, a madzag megmozdult, és elkezdett tekeregni meg sziszegni.
— Sssszép kíííígyó vagyok, sssszép kíííígyó vagyok, éhesssss kíííígyó vagyok — mondta, mert ez volt az igazság, valóban nagyon megéhezett. És hát ott lapult előtte remegve az egérke. Mert a varázsló, miközben kígyót varázsolt, annyira belefeledkezett a varázshatalmába, meg a jóllakottságába, hogy teljesen kiment a fejéből, hogy ő most egy egér. És mielőtt tisztázhatta volna az újdonsült kígyóval, hogy ő voltaképpen nem egér, hanem varázsló, addigra a kígyó hamm, bekapta az egeret minden varázshatalmával együtt.
— Kössssz sssszépen assssz ebédet — sziszegte a kígyóvá vált madzag, csak úgy magának, mert a varázslónak már nem mondhatta, a többieknek pedig nem sok közük volt az ebédjéhez. Aztán lecsusszant a ládáról, ki az ajtórésen, és eltűnt a kert napsütötte kövei között.