Az invázió esztétikája

Nem mondhatnám, hogy fanatikus rajongója lennék az idegen lények inváziójával kapcsolatos filmeknek, azonban a nemrég látott Sötét égbolt(Dark Skies, 2013) ráirányította a figyelmemet egy fontos motívumra: a gyarmatosítás és az ellenállás alakzatainak összefüggéseire. Írásomban két mozgóképes alkotást elemzek majd részletesen ebből a szempontból, az említett filmet, valamint a A függetlenség napját (Independence Day, 1996), hiszen úgy gondolom, hogy a korábban készült film felépít egy olyan narratívát a hősiességről, a patriotizmusról és a nemzetről, amelyet az utóbbi alkotás bont majd le.

Újpalotai elégia

Te, aki letéped a csillagokat, szomorú ember,
Lángnyelvekkel övezett a fejed,
Borzas krizantém, szára egy tetemben,
Kiontotta vérét, az ősz összes színét.

Az angyalokat kőbe vésik, ugye?

Már megint a déli oldal. Minden évben meghívást kap a vízparti nyaralóba. Megérdemli, a kollégái szerint ő egy angyal. Széttárt szárnyú védőangyal, fehér bőrrel, hosszú fehér klepetusban. Angyal? Soha semmi angyali nem volt benne, egyedül a bőre fehér. A klepetusokat utálja. Széttört szárnyú angyal. Naphosszat a vizet bámulja, ül a parton, bal válla, bal combja sül le, nem forog a napon, nem érdekli a nyaraláson megszerezhető, egyenletes barnaság. Nézi a fürdőzőket, a vitorlás háromszögeket, felhőket, felhők tükrét. Napot, naplementét. A pecásokat nem. De az úszó algát, nádat, tarlótörmeléket órákig. Pihen. Nem gondolkodik, nem telefonál, számítógépet nem hozott.

A postás sose csenget

Surjánka kislánykora óta arról ábrándozik, hogy a postás, aki, és rajta kívül senki más, elengedett kézzel is le tud gurulni a biciklijével a bányatelep tetejéből a domb aljába, egyszer majd maga elé ülteti a vázra, és úgy száguldanak le együtt ők ketten, csak akkor a férfi nem ereszti el a kormányt, de nem azért, mintha félne, hanem hogy karjai közt tarthassa őt végig a hosszú úton, és közben csak fütyül és fütyül a szél a fülükbe, míg a postás hüvelykujja alatt csak kerepel meg a kerepel a csengő. Mindig álmodozik ez a lány, mondják az öregek róla, A tej megalszik a szájában, csóválják a fejük, ahogy a háza előtt mennek és látják, hogy a kerti hintában szundikál az alját érő gaz fölött himbálózva, hogy ha akár csak lelógatja álmában a kezét, a csalán összecsípi.

Ugorj … cica … az e … gérre …

Szombaton úgy kék az ég és zöldek a fák, ahogy itt kell. A tisztáson pokrócot dobok a vadvirágokra Kemény István mögé, ez a szeminárium. Dékány Dávidot hallgatok, egy macska pillangót pofoz, Szofja Tolsztaján írom a jegyzetem. Harangozás után elirigylik a három vegarudam. Rá fagylalt a templom tövében, amarettós mokka, ez az egyik a hatból, amit megettem. Mások szerint tizenkettő volt az, mert itt az egy az majdnem kettő. Az olaszrizlingből tavaly kiégette a savat a nap. Zöld hasas helyett marad a szimpla üveg, leértékelt kétezertízes, az legalább karcol.

KH — spanyol (2013. szeptember 2.)

Napjaink irodalmának közös nevezője a latin-amerikai kontinensen is az erőszak, a bűn világa, a kilátástalan küzdelem az életért. Az ehhez szükséges leleplező, a nyers brutalitást hitelesen reprezentáló nyelvet keresik a szerzők.

Áttekintésünkben a chilei Roberto Bolaño, az argentin Gabriela Cabezón Cámara, a guatemalai Rodrigo Rey Rosa és a hondurasi Horacio Castellanos Moya regényeit vesszük szemügyre.

Canossa mobilon

Tudta, hogy otthon van felesége meg a gyerekek, és azt is tudta, hogy tudja, hogy ő keresi. Előző nap beszélt vele, békülni akar, jön, akár Canossát is jár érte. És most nem engedi be. Hátrébb lépett, nézte fent az ablakaikat, mintha meglebbent volna a függöny. Szóval nézi őt az asszony. Fázott. Jó lett volna fent lenni, ülni a melegben, pirítóst enni forró teával, nézni, ahogy a tetőablakot belepi a hó, s a rászálló varjak csipketerítőt taposnak rá. Visszament a lépcsőház elé, levette a bakancsát, belerakta a zoknijait. A bakancsot az ajtó mellé, a sarokba rakta.

Tönkrement a Föld

A Moll egy velőig konzervatív beszélőt épít fel, aki rendre szembesíti a mai méltatlan állapotokat egy valamikori, elmúlt aranykor szépségével és dicsőségével. A kötet száz árnyalatát mutatja ennek a problémának, éppen ezért nem szerencsés, hogy rögtön az első versben a „haldokló Európa” gondolatával kell találkozunk. Ez túlságosan ismerős a napilapok címlapjáról — és bár a vers a politikai szlogeneknél sokkal árnyaltabban, mélyebben és távlatosabban fogalmaz, mégis elkedvetlenít. Ráadásul az első sorok is: „Krisztus bevonult egyszer Brüsszelbe, / De Brüsszel azóta kivonult belőle” hamarabb juttatják eszünkbe is az uniós alkotmány körüli vitát, mármint hogy szerepeljenek-e abban Európa keresztény gyökerei vagy sem, mint James Ensor nevezetes festményét.