Az április 18–21. között megrendezett Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendég országa az idén — tíz év után immár másodszor a könyvfesztivál történetében — Olaszország volt: önkéntelenül adódik hát, hogy a legfrissebb olasz kikötői hírek is erről az eseményről szóljon. Mi is a célja egy ilyen díszvendégségnek? Nyilvánvalóan az, hogy az illető ország könyvkultúráját, irodalmát a vendéglátó ország befogadó közönsége (az olvasók és a szakma: kiadók és az olasz irodalommal professzionális szinten foglalkozók) számára közelebb hozza, néhány nap erejéig ráirányítsa a figyelmet, alkalmat teremtsen a két kultúra közötti párbeszédre. Ám ha tömören kellene értékelnem az olasz díszvendégséget, bizony azt mondanám, ez a cél csak felerészben teljesült. Gazdag válogatásban ismerkedhettünk a kortárs olasz költészettel, de az elbeszélő próza területéről ugyanez már nem mondható el. Pedig az alkalom adott volt, hiszen a könyvfesztivál a 2013-as Olasz–Magyar Évad, az Olaszországban és Magyarországon párhuzamosan megrendezésre kerülő rendezvénysorozat hivatalos programja volt, a budapesti Olasz Kultúrintézet standja volt az olasz irodalom fő táborhelye, és könyvbemutatók, dedikálások, filmvetítés, kerekasztal-beszélgetések is szerepeltek a kínálatban. Ugyanakkor elmaradtak várt találkozások: a magyar származású Giorgio Pressburgert sokan várták A fehér közök törvénye című kötetének újbóli megjelentetése alkalmából, de végül nem érkezett meg, miképpen Daniele Cavicchia sem, akire a kortárs olasz költészet hívei lettek volna kíváncsiak kétnyelvű verseskötete, a La signora dell’acqua / A víz asszonya (Széphalom Könyvműhely) megjelenése miatt. Valahogy úgy alakult, hogy javarészt nem azok a szerzők érkeztek meg a fesztiválra, akiknek nemcsak hogy a könyveik olvashatók már magyarul, hanem némelyiküknek komoly olvasótábora alakult már ki nálunk. Így Niccolò Ammaniti, Paolo Giordano, Silvia Avallone hívei ismét hiába várták az évek óta „beígért” könyvfesztiváli találkozást. Akik viszont itt voltak, és a kortárs olasz irodalom egy-egy műfajában valóban az élvonalba tartoznak, még nem olvashatók magyarul: erre a helyzetre volt példa Giancarlo De Cataldo, akinek Romanzo criminale (Bűnügyi regény) című könyve hazájában már klasszikusnak számít, mindenki olvasta, még az is, aki életében más könyvet el nem olvasott, a regény címe és egyes kifejezései a beszélt olasz köznyelv szófordulataivá lettek. A Romanzo criminale esetében a hatalmas olvasói siker mellé a kritika elismerése is társul, hiszen az Olaszországban most virágkorát élő krimi egyik legjobb darabjáról van szó, amelyből a szerző forgatókönyvírói közreműködésével Michele Placido filmet is forgatott, amelyet most a budapesti könyvfesztivál közönsége is láthatott. De Cataldo civil foglalkozását tekintve törvényszéki bíró, műve tehát társadalmi krimi: egy római kölyökcsapat szervezett maffiabandává való fejlődését tárja az olvasó elé, miközben Olaszország legújabb kori történelmének egyik legsúlyosabb korszakával is megismerteti az olvasót, az úgynevezett „ólomévekkel”, a ’70-es évek közepétől a ’90-es évek elejéig tartó szervezett terrorcselekmények sorozatának mozgatóival, és feltárja az egész olasz államigazgatást behálózó korrupció gyökereit. A szintén dél-olaszországi származású, magyarországon élő irodalomtörténész, műfordító Antonio Sciacovelli és a Bariban élő Giancarlo De Cataldo beszélgetése volt az olasz stand egyik legérdekfeszítőbb programja. Ezek után csak remélhetjük, hogy valamelyik magyar kiadó kedvet kap e méltán híres és sikeres mű kiadására.
Az olasz költészet híveinek azért nem kellett csalódniuk, hiszen három jelentős rendezvény is foglalkozott a lírával, részben már visszajáró vendégek szereplésével. Tommaso Kemény a szó szoros értelmében hazajáró lélek, hiszen a Lombardiában élő költő Magyarországon született 1938-ban, és minden évben találkozhatunk vele az őszi balatonfüredi Quasimodo Költőverseny alkalmából. Most Tommaso Keménnyel és Szőcs Gézával beszélgetett Szkárosi Endre, és felolvastak a két költő nálunk és Olaszországban megjelent verseiből. Fontos esemény volt a ma élő egyik legjelentősebb kortárs olasz költő, Nanni Balestrini látogatása, aki az ELTE diákjaival is találkozott, és a fesztiválon Szkárosi Endre mutatta be őt a magyar közönségnek. A 78 éves Balestrini a ’60-as évek elején indult neoavantgárd szerzőket egyesítő „Gruppo 63” tagja volt, fontos kulturális folyóiratokban publikált, aktív a vizuális művészetek terén is, a Velencei Biennálén is kiállított, az Ombelico del mondo (A világ köldöke) című televíziós költészeti műsor létrehozója, jelentős költészeti fesztiválok szereplője hazájában és külföldön is. Ugyancsak Szkárosi Endrének köszönhető, hogy nemcsak Balestrini, hanem a legutóbbi ötven év számos más jelentős olasz költője is elérhetővé vált a magyar olvasók számára az Online barokk. Olasz költészet a XX. század második felében című kétnyelvű kötet megjelenésével (Eötvös József Kiadó).
Két kerekasztal-beszélgetés is zajlott, az egyik általánosabb témájú volt: Disszonanciák és konszonanciák címmel az olasz és a magyar kulturális élet sajátosságairól, a két nép egymásról alkotott kölcsönös sztereotípiáiról elmélkedtek a résztvevők, nem igazán sok újdonsággal ajándékozva meg a hallgatságot. A másik találkozó inkább a könyvkiadói ipar résztvevőinek volt címezve, ennek témája a könyv jövője volt. Néhány olasz kiadó (sajnos éppen nem azok, akiknek a szerzői nálunk jelen vannak, illetve megjelenésre várnának) és magyar kiadói szakember cserélt eszmét a két országra jellemző olvasói szokásokról és annak a könyvpiacra gyakorolt hatásairól, valamint az e-könyv jelentette kihívásokról. Részben ehhez kapcsolódott az Olasz Kultúrintézet és a Mondadori kiadói csoport közös kezdeményezése, egy kétnyelvű e-könyv létrehozása, amely a LeggItaliano (Olvass olaszul) címet viseli. Az e-könyv valójában válogatás az elmúlt egy-két év olasz könyvpiacának legsikeresebb darabjaiból — valamennyi prózai mű — amelyek jelentős közönségsikert arattak és fontos irodalmi díjakat is elnyertek. Nyolc könyvbe olvashatunk bele egy-egy fejezet erejéig olasz és magyar nyelven, a beválogatott alkotások skálája is széles: az egyértelműen szórakoztató bestsellertől (Andrea Vitali: Galeotto fu il collier — Galeottónk volt a nyakék) a legigényesebb irodalomig. A krimi műfajt képviseli Marco Malvaldi Odore di chiuso (Dohos levegő) és Marco Vichi Morte a Firenze (Halál Firenzében) című regénye; a korális családregényt Antonio Pennacchi Canale Mussolini (Mussolini csatorna) című nagyregénye, amelyről Strega-díja kapcsán már egy 2010-es Kikötői hírekben beszámoltam; a művészi-lírai vonalat Tiziano Scrapa Stabat matere, mely a XVIII. századi Velencébe, Antonio Vivaldi korába visz el; a dokumentum-elbeszélés műfaját Edoardo Nesi Storia della mia gente (Népem története) című könyve képviseli, amely egy jellegzetesen mai társadalmi problémát, a manufaktúraiparra épülő családi vállalkozások ellehetetlenülését meséli el: Prato városában már a XV. században virágzott a textilipar, amely a XXI. században a beözönlő olcsó kínai árunak „köszönhetően” végnapjait éli. Nesi elbeszélése filmforgatókönyvi eszközökkel, dokumentarista igénnyel dolgozza fel saját családi vállalkozásuk csődjének történetét. Walter Siti regénye, a Resistere non serve a niente (Ellenállni fölösleges) szintén a kortárs dokumentarista próza remek alkotása, a főszereplő Tommaso történetében kirajzolódnak napjaink társadalmának mélyreható változásai, feltárulnak a láthatatlan és nyomasztó visszaélések, melyekről a zajos bűnügyi krónikák is hallgatnak. Giuseppe Lupo kisregénye, a L’ultima sposa di Palmira (Az utolsó palmirai menyasszony) megtörtént eseményből indul ki: 1980. november 23.: pusztító erejű földrengés rázza meg Olaszország déli tartományait. Egy milánói antropológusnő Palmirába siet, ebbe az aprócska faluba, amely furcsa módon még a térképeken sem szerepel. Romokat, elpusztult utakat, vasútvonalakat talál, leomlott gátakat, leszakadt hidakat, földig rombolódott otthonokat, tönkrement családokat. Csak egy asztalosműhely áll még, amelyben Gerusalemme mester az utolsó menyasszony kelengyebútorát készíti. A szekrényajtókon a továbbörökített legendákat jeleníti meg, álmokat, kis eposzokat, egy olyan hely megtörtént csodáit, ahol egymás mellett élnek keresztények, zsidók és muzulmánok. A bútorok felülete az egyedüli tanúságtevője annak, hogy Palmira létezett, és így válik valóra a csoda — az emlékezet megőrzi az elpusztult kultúra nyomait, melyek új életre kelnek a faragványokban. Lupo regénye mesés-lírai cselekményszövésével ragadja el az olvasót. Ennek a kezdeményezésnek és az elkészült e-könyvnek a bemutatása a fesztivál egyik leghasznosabb programja lehetett volna, ha a magyar kiadók figyelmét határozottabban felhívják rá, mert valóban ötleteket meríthettek volna a jövőbeni olasz irodalmi publikációikhoz. Az meg egyenesen fantasztikus lett volna, ha az e-könyvben szereplő művek szerzői közül egyet-kettőt meg is hívnak a XX. Budapesti Könyvfesztiválra. A hírek szerint az e-könyv ingyenesen letölthető lesz a www.bookrepublic.it oldalról.