Tompa Andrea hűséges, figyelmes és jó memóriájú olvasóinak, ha belekezdenek a Fejtől s lábtól című új kötetébe, előbb-utóbb alighanem eszükbe jut a szerző előző (egyben első) regényének két figurája: Kocka, a zsidóságával és családjával szakító, orvosi egyetemet végzett kommunista mozgalmár és az evangélikus székely fürdőorvos, akivel néhány évig házasságban élt — A hóhér háza központi szereplőjének, a regény számos kritikusa által szerzői alakmásnak tekintett, Ceauşescu Romániájában felnövő lánynak apai nagyszülei; hiszen ha röviden kellene jellemezni a két itteni elbeszélőt, ugyanezekhez a leírásokhoz lyukadnánk ki.
Hát íme, megöregedett, hogy elmesélhesse
az életét, az életet, ami végül nem lett az övé,
és azt, amelyik igen, amit megkapott,
mert azt akarta, hogy legyen egy élete,
amit majd elmesélhet, és egy másik,
amiről hallgathat, de íme, megöregedett...
A repkénnyel befuttatott kis ajtó előtt álltam. Mindig tudtam, hogy egy napon rátalálok. A szívem zakatolt, a kezem reszketett. Gyerekkorom óta sóvárogtam a hegyiek világa után, azóta, mióta nagyapám először mesélt róla. Képeket is mutatott az ösvényről, mely odafentre vezetett. Ő maga egyszer járt ott. Akkoriban még lehetett oda látogatni, nagyapámat az egyik másod-unokatestvére hívta meg. Ma már az ilyen távoli rokonság mit sem számít, nem kaphatunk látogatási engedélyt.
Immár harmadszor rendezzük meg a Szöveggyár-tábort a 15–20 éves korosztály alkotói számára a miskolci Vasgyárban 2013. július 22–26 között. A folyamatos műhelymunka, a résztvevők írásainak elemzése mellett szakmai előadások és kreatív projektek színesítik a programot. A tábor vezetői: Zemlényi Attila és kabai lóránt. További felkért előadók: Antal Balázs, Gaborják Ádám, Jenei László, Lakatos István, Sopotnik Zoltán.
Kellőképp messziről nézve úgy tűnhet föl, nemhogy van értelme, de még hatékony is — „öröm nézni, hogy fejlődik” —, a
hogyan árnyékában fellázad a
halványan; dehogy fog bárki is ránézni, a korong pörög, nézzük mi, a béna csend —
a vereség őszinte öröme. Mégis veszem a kalapom, hogy a matematika alapaxiómáit megkérdőjelezzem, de legalábbis kissé szelektíven alkalmazzam, és azt mondjam, hogy
1+1≠2, hanem 1+1≈2; mert ha 1=1/2+1/2, valamint 1/2=1/4+1/4, és így tovább, akkor beláthatjuk, hogy kizárólag közelítő értékeink vannak, és ebből egyenesen következik, hogy azon a legendás versenyen, melyen a teknős a táv felét kapja előnyként, nemcsak Akhilleusz nem lesz képes utolérni a teknőst, de a teknős sem érheti el soha a célt. Valaki mégis mindig nyer, helyettem is; már csak a nullával való osztást kellene megoldani.
A Hungarikum-e a líra? szövegei azt vizsgálják, hogy mennyiben tartható a líra kanonikus helye a magyar irodalomban, a líra mint magyar kulturális unicum hipotézise, s ez milyen összefüggéseket mutat az intézményrendszer és kánon változásaival, valamint az irodalom jelenlegi társadalmi helyzetével. Mindezt 45 kritika és esszé segítségével teszi meg, melyek nagyrészt mind a 2000-es években jelentek meg különböző prominens lapokban, kötetekben. Borbély Szilárd kritikai tevékenysége azért is fontos, mert meglehetősen széles horizontot fog át: írásai a modern/késő modern, valamint kortárs lírában egyaránt kalandoznak, külön öröm, hogy nagy hangsúlyt fektet a kortárs fiatal szerzők megismerésére és bemutatására.
Június 13-án este mutattuk be a Pepita Ofélia Bárban Málik Roland összegyűjtött prózáinak kötetét, mely a Műút-könyvek sorozatában látott napvilágot. Az esten A fehér út című kötet írásait Antal Balázs méltatta. Az ezt követő beszélgetésen Sopotnik Zoltán kérdezte Nyilas Atillát, a kötet sajtó alá rendezőjét, valamint Antal Balázst. A beszélgetésbe bekapcsolódott Málik Zsolt, Málik Roland bátyja is.
Barátom viccből a sínre fekszik,
vagy hősködésből vagy szánalomkeltés végett.
Még látszólag együtt vagyunk,
oda kell figyelni az ágyválasztásra, mondom,
ahol fekszel, fontosabb, mint a fogmosás.
Ezerhold királya egy kígyónak ígéri a lánya kezét, s mikor rájön, hogy egy szépséges daliával van dolga, fogja a bőrét, és a tűzre veti. Az ifjú menekülni próbál előle, kiveti magát az ablakon, ám a nyakát szegi, amin immár semmilyen gyógyír nem segít. Ekkor a királylány elhagyja az atyai házat, s miután egy rókától megorrontja, hogy igenis van gyógymód a szerelme bajára, ügyes csellel megöli a rókát, majd a vérével, továbbá holmi madarakéval bekeni a sérült ifjút, akiről idő közben az is kiderül, hogy hercegi ivadék, így a királylány végre férjhez mehet.
A kéziratok sok mindenről vallanak. Köztük olyanok dolgokról is, amelyek sokáig senkinek nem tűnnek fel. A kinyomtatott szövegek élik a maguk életét, elszakadnak a kéziratoktól, ahogy a szerző élete is elszakad az író egykori, valóságos életétől. Újabban elterjedt az a vélemény, miszerint a szerzőt az olvasók alkotják meg, a szövegben csak az olvasó terpeszkedik el, kiszorítja onnan a teremtő zsenit, aki pedig mindent tud és sokkal jobban. Sokáig így tudtuk. De aztán kiderült, hogy a szerző se nem teremtő, se nem mindentudó, és a legkevésbé se a szöveg ura, hanem egy nagy mafla, egész pontosan egy nagy rakás fikció, vagy finomabban szólva konstrukció, az irodalomtörténészek garázsában összedobott tákolmány, bontott alkatrészből, szövegdarabokból, intertextusokból, kulturális lim-lomból összebarkácsolt ködkép csupán a kedély láthatárán. Ne tulajdonítsunk neki sokat, és főként ne dőljünk be a kultuszok körül serénykedő haszonlesőknek, legyenek azok jámbor filoszok vagy véres szájú politikusok, akik Pilinszky- vagy Weöres Sanyika-versekkel akarnak háborúra, gyűlöletre, diszkriminációra uszítani. (Nehéz lesz, valljuk be, sokkal inkább Petőfivel vagy Adyval kellene nekik próbálkozni, de még inkább Wass Alberttel vagy Erdélyi Józseffel.) Vagy épp Csokonai-citátumokkal kívánnák az Unióellenes közhangulatot tovább korbácsolni. Na, itt már lehetne némi fogást keresni…
