Az elmúlt években a kortárs magyar költészet a gyorsuló időé. Egyre fiatalabb szerzők egyre hamarabb publikálnak gyakran egyre vékonyabb verseskönyveket. Ezt egyszerre okozza a kiadók — erről hosszan tudnék mesélni — utánpótlás-keresési láza, és maguknak a fiataloknak a szempontjai — erről is tudnék mesélni —, a pályatársak által is szított türelmetlenség.
„Ami elveszhet, az el is fog veszni.”
A barátunk egy szerelmi történetről mesélt,
amelynek egyik szereplője épp ő.
Arról, hogy a szerelem mindent legyőző ereje
mellette áll a körülményekkel szembeni harcban…
Micsoda önhittség, gondoltam, de nem mondtam semmit.
Minden történet ott kezdődik,
hogy az egyik testvért jobban szeretik a másiknál.
Nekem csak egy lányom van.
De a szülés utáni első hetekben
visszatérő álmom volt, hogy ikreket szültem,
és hogy az egyiket elhanyagolom a másik miatt.
Hát íme, megöregedett, hogy elmesélhesse
az életét, az életet, ami végül nem lett az övé,
és azt, amelyik igen, amit megkapott,
mert azt akarta, hogy legyen egy élete,
amit majd elmesélhet, és egy másik,
amiről hallgathat, de íme, megöregedett...
