A kígyó

Ezerhold királya egy kígyónak ígéri a lánya kezét, s mikor rájön, hogy egy szépséges daliával van dolga, fogja a bőrét, és a tűzre veti. Az ifjú menekülni próbál előle, kiveti magát az ablakon, ám a nyakát szegi, amin immár semmilyen gyógyír nem segít. Ekkor a királylány elhagyja az atyai házat, s miután egy rókától megorrontja, hogy igenis van gyógymód a szerelme bajára, ügyes csellel megöli a rókát, majd a vérével, továbbá holmi madarakéval bekeni a sérült ifjút, akiről idő közben az is kiderül, hogy hercegi ivadék, így a királylány végre férjhez mehet.

A szerencsétlen macskát, amiért ily silány jussal kellett beérnie, egyformán szánták mindannyian, ámbár valaki azt is felvetette, hogy vigasztalódásul elég lett volna körülnéznie, hiszen e szörnyű csapással nem ténfereg egyedül a világban, miután a hálátlanság oly gyorsan terjed, akár a francúz kór vagy a hurut[1]. Mert rajta kívül bőven megesett már másokkal is, hogy a hálátlanok szolgálatába állva tettek-vettek, élvezkedtek, míg végül pocsékba ment az életük, s midőn azt hitték volna, hogy egy aranykalitkánál sokkalta busásabb fizetség illeti őket, a kórház szarpatakában egymásra hajigálva leltek végső nyughelyet. De mert a hallgatóság látta, hogy Porzia már az ajkát nyalogatja, s torkát köszörüli, elcsendesedtek gyorsan, amaz pedig ekképpen szólt: „Eleddig mindig beigazolódott a fáma, miszerint az, aki túl messzire kajtat mások után kurkászva, előbb-utóbb a saját lábára ejti a fejszéjét. Nos, Ezerhold király meséje is ezt tanúsítja, aki úgy belefúrta orrát a mások dolgába, hogy porrá zúzta lánya terveit, s majdnem kinyiffantotta a nyomorult vejét, aki az irháját mentve kobakjával tört előre, hogy végül betört kobakkal épp az irhájától búcsúzzon el.”

Mesélik, hogy élt egy gazdaasszony valamikor régen, aki jobban vágyott egy porontyra, mint kedvező ítéletre az alperes, friss vízre a nagybeteg, vagy mint karavánkísérőre a fogadós[2], csakhogy hiába sarabolta az ura naponta, a várva várt termékenységnek még az írmagját se látta.

Történt aztán egy napon, hogy a nyomorult ember egy nyaláb rőzséért ment a hegyre, s mikor a szállítmányát otthon kiteregette, hopp, látja ám, hogy a gallyak közt egy szépséges kígyócska tekergőzik. Sapatella[3], mivel ez volt a gazdaasszony neve, alighogy a kígyócskát észrevette, sóhajtott egy nagyot, majd így zsummogott:

— No, lám! Hiszen még a kígyóknak is megadatik, hogy legynek kicsinyeik, csak én jöttem ilyen szerencsétlennek a világra, hogy egy lógó tökű férj mellett várok a csodára, aki jó kertész létére se tudja belém plántálni a magjait.

A fentieket hallván megszólalt a kígyó:

— Ha már nem lehet gyermeked, fogadj örökbe engemet, s meglásd, nem csupán jó boltnak leszel a gazdája, de jobban is szeretlek majd, mint a tulajdon édesanyámat.

Sapatella majd’ szörnyet halt a beszélő kígyó hallatán, de végül összeszedte minden bátorságát, és ekként felelt:

— Ha másért nem, hát már azért is kedvellek, mert a térdemet tekinted szülőhelyednek[4] — s azzal a ház egyik üregét kinevezte bölcsőnek, majd minden tőle telhető jó falatot megadott neki, s olyan odaadással szerette, aminőt nem látott még a világ.

Nőtt, nőddögélt a kígyócska, s egy szép napon, mikor már eléggé suhancosra cseperedett, így szólt Csóka Matyihoz[5], a paraszthoz, akit az apjaként szeretett:

— Ó, apám, nekem olyan nősülhetnékem van, de olyan!

— Jól van, no! — felelte erre Csóka Matyi — Meglásd, találunk neked egy másik kígyót, s azt majd szépen nőül veheted.

— Miféle kígyóról hablatyolsz? — csattant fel a kígyócska — Csak nem gondolod, hogy holmi vipera vagy sikló az ínyemre való? Hát valóban annyira ügyefogyott vagy, hogy kazalnak nézel minden füvet! Én a király leányát akarom nőül venni, ezért azt tanácsolom, rohanj tüstént a királyhoz, és mondjad meg neki, hogy egy kígyó a lányába szerelmesedett.

Erre Csóka Matyi, tanulatlan ember lévén, aki nem sokat konyított az efféle szófaragáshoz, fogta magát, elment a királyhoz és előadta a kígyó üzenetét:

— Rossz hírnél rosszabb a futár fogadtatása, mert szolgálatának gyakran verés az ára, s olykor bizony több csillagot lát, mint ahány homokszem a sivatagban hever. De mert egy kígyó nőül venné lányod, én, a kertész, alázatos szolgád, eljöttem hozzád, hogy megtudakoljam, vajha egybekelhet-e a kígyó egy szépséges galambbal.

A király mindjárt látta, miféle jelentéktelen szerzettel van dolga, s hogy valagáról mielőbb levakarja, a következőket felelte neki:

— Menj és mondd meg ennek a kígyónak, hogy változtassa arannyá a kertem gyümölcseit, s akkor majd megkaphatja a lányom kezét — azzal nagyot nevetett, és elbocsátotta a szegény embert.

Amikor Csóka Matyi elrebegte a király válaszát a kígyónak, amaz csak ennyit mondott:

— Holnap reggel szedj össze minden magot, mit a városban találsz, ültesd el őket a kertben, s majd meglátod, miféle káprázatos ékszereket teremnek.

Csóka Matyi, aki sose bocsátkozott körmönfont válaszokba, de még elleneszegülni se mert senkinek — amint a Nap a hajnal áztatta mezőkről kiűzte az árnyak szemetét jeneszterseprűivel —, karjára vette a kosarát, s piacról piacra járt, majd sorra felszedegetett mindent, mi szeme elé került: barack- és cseresznymagot, diót, gesztenyét, mogyorót, továbbá egyéb csonthéjasokat. Aztán elment a király gyömölcsöskertjébe, a magokat rendre elültette, miként a kígyó parancsolta, s még a végére se ért a nagy ültetvényezésnek, mikor a magok előbb szárba szökkentek, majd hatalmas lombokat növesztettek, virgába borultak, és a végén — láss csodát! — aranygyümölcsöt termettek az összesen, aminek láttán a király csak úgy repesett az örömtől, és olyan boldogság járta át, hogy erőnek erejével kellett visszafognia magát, különben menten kiugrik a bőréből.

Ám mikor Csóka Matyit a kígyó visszaküldte, hogy az ígérete felől tudakozzék, így szólt a király:

— Csak lassan a testtel, csak óvatosan! Mert egyéb vágyam is van, amit teljesítenie kell, mielőtt megkaphatná a lányomat. Azt kívánom hát, hogy rakja ki drágakőből a palotám falát és a kertem talaját!

Hazabandukolt a kertész a válasszal, mire a kígyó csak ennyit felelt:

— Te csak indulj el, ha beköszön a reggel, és szedegess fel minden cserépdarabot, mi a szemed elé kerül, majd szórd a palota falára, a maradékot pedig hintsed szét a kert ösvényein. Meglásd, nem csak beérjük, de nyakon is csípjük azt a sántát!

Csóka Matyi pedig — alighogy a haramiákat pártfogó Éjjelt a pirkadat tovaűzte, s még a cókmókját is utána küldte – hóna alá csapta a batyuját, és elindult, hogy begyűjtögesse a kicsorbult kancsókat, fedőszilánkokat, serpenyő- és vájlingdarabokat, dézsaszájakat, korsófüleket, likas éjjeliket, törött mécseseket, cseréptégelyeket, repedt edényeket, egyszóval mindent, ami csak az utcán hevert szerteszét. Ám alighogy megtette, amit a kígyó kért tőle, látja ám, hogy a kert ösvényei smaragdban, kalcedonban pompáznak, a palota falai pedig rubintban, gyémánatban, topázban szikráznak, olyannyira, hogy a nagy káprázat majd” kifosztotta szemének boltjait, szíve közepébe pedig a döbbenet lándzsáját döfte.

A nagy spektákulum láttán a király szinte sóbálvánnyá vált, de mikor a kígyó újfent megérdeklődte, hogy mikor teljesíti be az ígéretét, csak annyit mondott:

— Mindaz, mit eddig csinált, nem ér többet egy aszott fügénél, hacsak nem borítja aranyba az egész palotát!

Csóka Matyi ismét hazasomfordált, s elhebegte a király újabb fakszniját, mire a kígyó így szólt:

— Menj, ragadj meg mindenféle füvet, gyűjtsed csokorba őket, kend meg velük a palota alját, s meglásd, kielégítjük végre ezt a bőgőmasinát!

Csóka Matyi úgy is tett, ahogy a kígyó mondta, felnyalábolta a mángold- és feketeretek-leveleket, fokhagymaszárat, vadsalátát, rukkolát, zamatos turbolyát, s alighogy megkente a palota alapját, egy aranyló varázspirula tárult a szemei elé, ami száz nyomorult viskóból is kipurgálta volna az ínséget.[6]

Így aztán mikor a szerencsétlen gazda ismét a király elé járult, hogy az arát megkapja, a király, látván, hogy útjába nem gördíthet újabb akadályt, hívatta a lányát:

— Édes leányom, drága Grannoniám, hidd el, mindent elkövettem, hogy csúffá tegyek egy kérőt, ki vakmerőn téged akart. Belehajszoltam a legképtelenebb feltételekbe, melyekről meg voltam győződve, hogy lehetetlen teljesíteni. Ám a sors akartából most hoppon maradtam, s mivel magam se tudom, hogyan csináltam, de nyakig merültünk az adósságban, arra kérnélek, légy elnéző, engedelmes gyermekem, hogy beválthassam az ígéretem, és elégedj meg azzal, mit rád mért az ég, s amit én magam is kénytelen vagyok végrehajtani.

— Tedd, amit jónak látsz, drága apámuram! — felelte Grannonia. — Akaratod ellen szemernyit se fogok ágálni.

A lány válaszának hallatán szólt is mindjárt a király Csóka Matyinak, hogy vezesse elejébe kígyót, amaz pedig, alighogy tudomásul vette a meghívót, felpattanat egy arany szekérre, befogott négy aranyelefántot, s nagy peckesen bevonult a palotába. De bármerre hajtott, ijedten iszkoltak előle, minden szeglet kiürült a közeledtére, amint meglátták a népek a sétakocsikázó, bestelen nagy kígyót, s mikor a palotába érkezett, mint szélben a szittyó, remegni kezdtek az udvaroncok, kereket oldottak a lakájok, inasok, a király és a királynő pedig a szobájába menekült. Egyedül Grannonia állt sziklaszilárdan, s ámbár az anyjáék egyre csak visibáltak, hogy „Menekülj, Grannonia! Mentsd az irhád, Renzo!”[7], ő egyetlen tapodtat se mozdult, hanem csak annyit mondott, hogy:

— Ezt a férjet ti választottátok, most meg azt kívánjátok, hogy elfussak előle?

Ekkor a kígyó belépett a szobába, farkával elkapta Grannonia derekát, és olyan csóközönnel árasztotta el, hogy a leselkedő király ijedtében négy véka gilisztát kakált, ha pedig valaki eret vágott volna rajta, csak a szörcsögő vénáját tapogatja, mert abban bíz’ egy jottányi vér se folyt. Csakhogy a kígyó nem hagyta annyiban a dolgot, hanem bevitte a lányt egy másik szobába, aminek ajtaját szépen bezáratta, ő maga pedig levedlette bőrét, és láss csodát, aranyfürtű daliává vált, szemével elbűvölte Grannoniát, s úgy nekiveselkedett a lánynak, hogy hamarosan le is szüretelte a szerelem érett gyümölcseit.

Mikor látta a király, hogy a kígyó áthurcolta lányát egy másik szobába, így szólt a nejéhez:

— Az ég áldása legyen ezen a jólelkű gyermeken, őrizzük emlékét illendőképpen, mert a kígyó nem fog könyörülni rajta, s minden bizonnyal úgy felfalja, mintha csak tojássárgáját hörpölne ki — majd odalopakodott az ajtóhoz, bekémlelt a závár lyukán, hogy megnézze, miként fest a dolog.

Ám midőn meglátta a fenséges termetű ifjút, továbbá a padlón heverő kígyóbőrt, egyetlen rúgással betörte az ajtót, nejével együtt becsötört a szobába, majd fogta a bőrt, a tűzbe dobta, az meg szépen felkunkorodott és elenyészett a lángok között.

A sercegő bőr láttán felkiált a dalia:

— Ó, átkozott, veszett kutyák! Ezt aztán szépen elintéztétek! — s azzal galambbá változott, szállt ide, szállt oda, verdesett, csapdosott, míg végül a nagy menekülésben felfedezte az ablakot, s úgy nekirontott, hogy szilánkokra zúzta az üveget, meg a saját fejét.

Grannonia, lévén egyszerre érezte boldognak, nyomorultnak, szerencsésnek, elárvultnak, gazdagnak és toprongynak magát, összekarmolta az arcát, majd a szüleire támadt, amiért megmérgezték a negédesség kútját, felkorbácsolták a kellem forrását, továbbá megpiszkálták a sors kerekét, amazok meg nem győztek a bocsánatért esedezni, mondván, hogy nem állt szándékukban belerondítani a dolgaiba.

Grannonia viszont egyre csak jajongott, ám amint előbukkant az Éjszaka, hogy a Napnak katafalkjánál[8] az égbolt mécseseit szerre meggyújtsa, fogta magát, s minek utána megbizonyosodott felőle, hogy mindenki nyugovóra tért, elővette az ékszeres szelencét, melyet az íróasztalában őrzött, felmarkolta tartalmát, s egy rejtekajtón kiosont a palotából, azzal a feltett szándékkal, hogy addig bolyong, míg az elveszett áldást újfent megtalálja. Ám alighogy kilépett a kapun, s elindult a Hold sugarának irányítására, belebotlott egy rókaszukába, aki megkérdezte tőle, hogy kedvére volna-e egy kis úti kompánia. Grannonia készségesen válaszolt:

— Szívest-örömest, komám asszony, hiszen elvesznék nélküled az utakon.

Felkerekedtek hát kettecskén, és addig mentek, bandukoltak, mígnem egy sűrű erdőre bukkantak, ahol a fák lombjai, mint rakoncátlan kölykök, összegabalyodtak, az ágaikból pedig sátrakat fontak, hogy az árnyak elrejtezzenek. S minek utána Grannonia meg a róka belefáradt már a hosszú galoppozásba, megtelepedtek az egyik fa tövében, ahol egy bővizű forrás fakadt, mely zsenge fűpamacsokkal játszott karneválosat[9], hűs permetével lefröccsentve a friss sarjakat, nos, ott, a fa tövében végre elpihentek, egy-egy fűvánkoson elhelyezkedtek, leperkálva a pihenés vámját a Természetnek, melyet az Élet kufáraitól mindig is megköveteltek, s addig meg se moccantak, míg a Nap minden útonlevőnek, kereskedőnek, tengerésznek jelt adott, hogy immár folytathatják a megkezdett dolgukat.

Ám ők akkor sem siettek tovább, hanem csak ücsörögtek és hallgatták a madarakat, Grannoniát ugyanis módfelett elkápráztatta ez a szüntelen csivitelés.

Mikor ezt az áhítatot a róka meglátta, nem állta meg szó nélkül:

— Még jobban kedvelnéd, ha értenéd is őket, miképpen én értem minden szavukat.

Erre Grannonia, lévén a nők természetébe épp annyi kíváncsiság vegyül, amennyi haszontalan fecsegés hagyja el szájukat, kérlelni kezdte a rókát, hogy meséljen el mindent, amit a madarak nyelvéből ért.[10]

Amaz kérleltette magát egy ideig, tovább szítva a kíváncsiságot a lányban, aztán kötélnek állt, és elmesélte, hogy a madarak egy áldatlan fordulatról fecsegnek, mely a király fiával esett meg, aki tündérszép ifjú volt valamikor, de mert nem elégítette ki egy bökötörasszony szilaj vágyait, amaz elátkozta, hogy kígyó képében éljen hét kerek éven át; nos, ez a hét év épp mostanság járna le, csakhogy a fiú beleszerelmesedett egy király leányába, s amikor bevonult az arával egy szobába, kígyóbőrét pedig a padlóra vedlette, az örömszülők rájuk törtek, tűzre vetették a bőrét, mire a fiú galambbá változott, az ablaknak rontott, de annyira megsebzette magát, hogy minden tudósdoktor immár hiábavaló.

Mikor Grannonia rádöbbent arra, hogy minden szó a szívébe talált, mindjárt faggatni kezdte a rókát, hogy kinek a fia ez a herceg, meg hogy van-e gyógyír a bajára, mire a róka azt válaszolta, hogy a madarak szerint Mély Szurdok király az ifjú édesapja, s hogy a kobakján tátongó sebeket éppenséggel azoknak a madaraknak vérével kell bekenni, akik elmesélték a történetet, különben a lelke végleg kitávozik testének meglyuggatott maradványain.

Erre Grannonia a róka elé vetette magát, és könyörögni kezdett, hogy ejtse el mielőbb a madarakat, hadd vegye vérüket, s jó útitárshoz illőn majd elosztják a haszont annak rendje s módja szerint.

— Csak ne olyan hevesen! — mondta a róka. — Ha majd leszáll az éj, a madarak pedig nyugovóra térnek, bízzál mindent a te komádnéra, én pedig esküszöm, hogy felmászok arra a fára, és egyenként kerítem őket a karmaim közé.

Teltek-múltak az órák, ők ketten pedig vég nélkül csevegtek, hol az ifjú szépségéről révedeztek, hol az apa végzetes hibáját ecsetelték, hol a mennyasszonyról pletykálkodtak, hol meg az áldatlan helyzetről tanácskoztak nagy okosan, addig-addig, hogy a nap már az utolsó óráit járta, a Föld pedig leborította fekete kartonját, hogy felfogja az Éj fáklyáiból kifolyó viaszt.[11]

Amikor pedig a madarak is végre elszenderedtek, a róka felkapaszkodott az ágakon, s leszedegette egyenként a rigókat, tengeliceket, pintyeket, szalonkákat, kuvikokat, búbos bankákat, csízeket, macskabaglyokat és légykapókat, majd miután megölte őket, vérüket egy flaskába csurgatta, melyben a konty alá valót hordozta a vándorút során.

Grannonia majd kiugrott a bőréből, s olyan örömtáncba kezdett, hogy a lába nem érte a földet, ám a róka ráripakodott:

— Álmodd csak, álmodd ezt a mámort, gyermekem! Hisz az egész katyvasz mit se ér, ha nem kevered vérük közé az én véremet — azzal nekiiramodott, és faképnél hagyta a lányt.

Grannonia, midőn látta, hogy reményei pocsékba mennek, bevetette a hétpróbás női praktikát, melynek szolgálatában mindig is a ravaszság meg a hízelkedés állt, és a róka után kiáltott:

— Kománém! Értem én, ha mented az irhád, és nem veszed számba, hogy nem csupán örök adósod vagyok, de rajtad kívül garmadával találok rókát, kinek vérét bőven használhatom, ha akarom. Vedd fontolóra hát, hogy mekkora szolgálatot tettél nékem, miként azt is, hogy nem ritkítod párodat e vidéken, és várjál meg! Nem foglak bántani, erre mérget vehetsz! Hát felrúgnád a dézsát, mely színültig van tejjel, mint egy bamba tehén? Megtetted már, mit tenned kellett, állj meg hát, amíg nem késő! Állj meg, ha mondom, higgyél nekem, és gyere velem a királyhoz, én pedig hű szolgádként követem minden léptedet!

Erre a róka, aki sose gondolta volna, hogy a rókaság kvintesszenciája néhány szóba sűríthető, belesétált szépen a női csapdába, s alig tettek meg vagy ötven lépést, Grannonia akkorát mért botjával a feje búbjára, hogy az menten elterült.

Miután a lány a vérét vette, s belefolyatta a flaskába, megszaporázta lépteit, majd alighogy beérkezett Mély Szurdok országába, azonmód megüzente a királynak, hogy ő bizony meg tudja gyógyítani a herceget. A hír hallatán a király tüstént maga elé kérette, s felettébb csodálkozott, hogy egy fiatal lányka olyasmit ígér, amire tudós doktorai se voltak képesek, de mert próba-szerencse, arra a következtetésre jutott, hogy maga is megnézné ezt a próbálkozást. Grannonia azonban így válaszolt:

— Ha sikerül, mit felséged óhajt, ígérje meg, hogy férjül vehetem a fiát.

A király, aki már amúgy is halottnak tekintette a herceget, a következőket felelte:

— Ha épen és szabadon visszakapom, szabadon s épen adom neked, mert csekélyke hála férjül adni őt ahhoz, kinek épp a fiamat köszönhetem.

Azzal máris a herceg szobájába mentek, a lány bekenegette a vérrel a sebeket, az ifjú meg — láss csodát! — úgy megelevenedett, mint aki hírből se ismert semmilyen nyavalyát. Midőn Grannonia látta, hogy valóban ép, eleven, s ugyanolyan kackiás, mint annak előtte volt, szóvá tette a király korábbi ígéretét, az pedig a fiához fordult, és ezt mondta:

— Édes fiam! Te láttad a halált, én pedig annyira elevennek látlak, hogy már-már el se hiszem, hogy létezel. De mert szavamat adtam e fiatal lánynak, hogy férjül vehet, ha a kuruzslása sikerrel jár, az ég pedig nagy kegyesen meghallgatta minden imám, légy engedelmes, szerető gyermekem, hogy valóra váltsam ígéretem, mert a háládatosság arra kötelez, hogy megfizessük ezt a tartozást.

A király szavai hallatán azonban így szólt a herceg:

— Jó uram, bárcsak érzelmeim elég szabadok volnának, hogy kérésednek eleget tehessek olyan önzetlenül, miként fiúi szívem az apjáért dobog. Ámde korábban odaígértem magam egy másik leánynak, és most biztosra veszem, hogy nem csak felségednek nem volna ínyére, ha a szavamat megszegem, de ez az ifjú hölgy sem kívánja, hogy megkínozzam azt, kihez szívem immár odakötött, én pedig végképp nem hajlok arra, hogy megváltoztassam a döntésemet.

Grannoniát, midőn meggyőződött róla, hogy elevenségének párja nincsen a herceg emlékeiben, olyan öröm járta át, amit meg se kísérelek most elbeszélni, s kivörösödött arccal az ifjúhoz fordult:

— És ha úgy adódna, hogy ez a lány, akit felséged oly nagyon szeret, lemondana önről a javamra, én meg a helyébe léphetek, akkor hajlandó lenne elfogadni szerény személyemet?

— Nem fog úgy adódni! — felelte a herceg — Szerelmem szépséges arcát hű kebelembe zártam, és ez végleg így marad! Őrizze bár irántam való szerelmét, vagy tagadja meg tőlem, engem továbbra is egyazon szándék vezérel, miként gondolataim sem változtatnak irányt, s még ha az élet játékasztalánál vesztésre is állok, érzelmeimnek ugyanúgy nem vetek gáncsot, ahogyan nem lövöm ki a széket magam alól.

Erre Grannonia, aki a színlelés béklyóit immár nehezen viselte, felfedte magát, a herceg pedig, lévén a szobában sötétség honolt, hogy a látását semmi se ingerelje, továbbá a lány gúnyája is megtévesztette, mikor felismerte a kedvesét, mindjárt ölelgetni kezdte, s bódult örömmel ecsetelte apjának minden sanyarúságát és cselekedetét; azután pedig tüstént megüzenték Ezerhold királyának, hogy nejével együtt tegye tiszteletét, s közös elhatározással irdatlan nagy lakodalmat csaptak, felettébb jót mulatva a rászedett róka történetén, a legvégén még egy tanulságot is levonva, miszerint:

Ámor kellemét
leginkább a fájdalom fűszerezi.

 (Király Kinga Júlia fordítása)

Lead-képeinken: Warwick Goble „Stories from the Pentamerone”