Egész héten a forrásokat tanulmányoztam, miközben csak átmenetileg tudtam megszabadulni a kellemetlen érzéstől, hogy minden mozdulatomat figyelik. Az öltönyössel nem találkoztam többet, de nemegyszer láttam a hatalmas utcai kivetítőkön a miniszterelnök társaságában. A köpcös viszont, aki Szilénoszként mutatkozott be, többször fölkeresett, és biztatott, hogy jól haladok. Ezzel nem értettem egyet, de végül csak összeállt a szöveg, amit az ünnepségen el is mondtam.
Az öltönyös azonnal megnyomta a telefonját, amit egész idő alatt kvázi lövésre készen tartott, és halkan beleszólt: megvan az emberünk, stipi-stopi. Vonásai egy pillanatra ellágyultak, rám nézett, és mosolyogni próbált. — Tudod, hogy én nem — mondta aztán újra megszigorodva, szemrehányóan a köpcösnek, mikor a pincér letette elénk a három pohár mélybordó italt, de a másik csak legyintett. Közben az ugrott be, lehet, hogy nem csak nekik van listájuk, hanem több ilyen páros is járja a várost. Talán egyszerre győzködtek három-négy „szakértőt” öltönyösök és köpcösök. De az enyémek nyertek! Ha nem így lett volna, feltehetőleg megcsörren a telefonjuk, és azt mondják, bocsánat, felejtse el. Büszkeség öntött el, hogy az én csapatom nyert, és jókedvűen koccintottam a poharamat a malacképűéhez.
Mondtak valami nevet, talán Hüperión és Szilénosz. A köpcös, aki Szilénoszként mutatkozott be, ha jól értettem, megkérdezte, nem zavarnak, leülhetnek-e? A másik addigra már ült, szétvetette a lábát a széken és elbámult a fejem fölött. Hellyel kínáltam őket, a köpcös is leült, és elmondta, hogy ők ketten égtájpszichológusok, és a miniszterelnök megbízásából kerestek föl. Odalépett a pincér. A köpcös kapucínert kért, sok cukorral, a pincér bólintott, a gyomorbajos csak vizet kért, a pincér megint bólintott, én pedig kikértem a második délelőtti sörömet, a pincér harmadszor is bólintott, én pedig konstatáltam, hogy nem csak engem ismer.
Az eredetmítoszok a közösségi származástechnika egyik sarokkövét képezik. Hiszen ki ne szeretne egy vagy éppen több istentől származni? Vagy ha ez nem lehetséges, akkor egy nagy, erős, állattól. Vagy ha ez sem lehetséges, legalább egy olyan állattól, amelyik eszes, ügyes, vagy fürge. Esetleg tud repülni. Aki viszont ennyi fantáziával sem rendelkezik, az könnyen abba a helyzetbe kerülhet, hogy mások mondják meg róla, honnan származik. Az ilyesmit pedig senki sem szereti.
Ma lementem a kocsmába, ott volt a vasutas, intett, üljek le, igyak valamit, most nem érdemes semmihez hozzáfogni, miért, kérdeztem, hagyd csak, nem kell kapkodni, kapkodjanak a könyvelők, nem igaz — és nevetett. Nem értettem, és már siettem is tovább, valamit el akartam intézni, de mire kiértem a főtérre, már elfelejtettem, mit.
Vippelni szoktak a könnyű évszak ünnepén. Ilyenkor felrajzolják a fontosabb kultúrköröket a főtér kövezetére, és kezdetét veszi az üldözős-menekülős körjáték. A játékosok a kör két átellenes pontjára állnak. Vezényszóra kezdik a játékot. Elindulnak a kör ívén. Aki távolodik a másiktól, ugyanakkor közeledik a másikhoz, az lesz az üldöző, akitől viszont távolodik a másik, ugyanakkor közeledik hozzá a másik, az lesz a menekülő. Az veszít, aki üldözni vagy menekülni kezd.
A bennszülöttek egyik legfigyelemreméltóbb szertartása az időszentelés. A hosszú évszakban szoktak időt szentelni, mert akkor van belőle bőven, ugyanis a szertartások roppant időigényesek, de ezt talán mondanom sem kell. Ennek ellenére, mielőtt a tényleges szentelés megkezdődik, öregasszonyok gyűlnek össze a főtéren — minden valamirevaló szertartás így kezdődik, és nemcsak a szigeten, emlékezzünk vissza —, és szánják az időt. Jajveszékelnek, siratják, szánják az időt, amit valaha valaki elveszített, vagy éppen vesztegetett, megemlékeznek róluk, miként azokról is, akik fölött eljárt az idő. Ezt követi az ún. „időjárás”. Ekkor gyülekeznek már a többiek is, és előbb az asszonyok, majd a gyerekek, végül a férfiak mutatják meg, hogyan jár az idő őszerintük.
A sziget maga egy hozzávetőleg Belgium méretű földdarab az egyenlítőtől délre. A főváros a közepe táján helyezkedik el, egy mély tengeröböl belsejében, repülőtérrel és kikötővel. A főváros elhelyezkedése mélytányérra hajaz — egy helyütt kicsorbult tányérra — ott a kikötő. A vasút körbevisz a parton a tenger és a hegyek között, de a gépek, akármerről érkeznek, csak félkörívet kerülve az öböl felől szállhattak le — másfelől útjukat állják a hegyek. A repülőgépközlekedés megnövelte a turistaforgalmat, és rohamosan növekedett a város.
A sivatagi medve a sivatagban lakik, amint a barlangi medve a barlangban, vagy éppen a városi ember a városban. A különbség talán annyi, hogy a sivatagi medve másképpen érzi magát a sivatagban, mint a városi ember a városban. A sivatagi medve alapvetően nem buta állat, de nem is tartozik a legokosabbak közé. Ugyanakkor igen kedves és barátságos, noha a hosszú sivatagi tartózkodás — mert ritkán mozdul ki —, és az evvel járó magány többnyire kikezdi barátságosságát. Ha tehát sivatagi medvével találkozunk, és barátságtalan magatartást tanúsít, akkor érdemes cselhez folyamodni, és föltenni neki egy közepesen nehéz kérdést.[1] Ezen elgondolkodik, és mivel nem tud kapásból felelni, kizökken, pontosabban visszazökken barátságosságába. Így vehetjük elejét a kellemetlenségeknek.
Az ismerős vasutas éppen szolgálatban volt, egy tehervonattal gyakoroltak, hogyan kell úgy megállni, hogy a szerelvény közepe pontosan a sorompónál legyen, de mindig egy-két kocsival elcsúsztak előre vagy hátra, Az úton kétfelől a kocsik és szekerek türelmesen várakoztak, úgy látszik, ez errefelé szokásos, sőt a kocsisok vagy sofőrök kiszálltak és leszálltak, és a sorompóhoz sétáltak, biztatták vagy éppen kacagták a mozdonyvezetőt. Nem akartam zavarni a munkát, és pár perc múlva már én is izgatottan kurjantottam, amikor a középső kocsi — az egyetlen nyitott platós, rönkfák voltak rajta —, túlcsúszott a sorompón.