Az útbaigazítás
Hosszú évszak
Az ismerős vasutas éppen szolgálatban volt, egy tehervonattal gyakoroltak, hogyan kell úgy megállni, hogy a szerelvény közepe pontosan a sorompónál legyen, de mindig egy-két kocsival elcsúsztak előre vagy hátra, Az úton kétfelől a kocsik és szekerek türelmesen várakoztak, úgy látszik, ez errefelé szokásos, sőt a kocsisok vagy sofőrök kiszálltak és leszálltak, és a sorompóhoz sétáltak, biztatták vagy éppen kacagták a mozdonyvezetőt. Nem akartam zavarni a munkát, és pár perc múlva már én is izgatottan kurjantottam, amikor a középső kocsi — az egyetlen nyitott platós, rönkfák voltak rajta —, túlcsúszott a sorompón.
— Negyven perc — mondta végül az ismerős vasutas, mikor hatalmas ovációt követően sikerült pont középen fékezni, és a sorompót azonnal felnyitották, meg sem várva, hogy a szerelvény visszatolasson.
— Tegnap huszonkettő volt, és higgye el, jobb napokon tizenöt-húsz perc alatt megvan, nem tudom, ma mi volt a Joszippal.
— Nem lehet könnyű — feleltem —, hiszen már nem is látja a kanyarból, hogy hol az út.
— Azt éreznie kell, egyszerűen éreznie, hol van a vonat közepe. Szokta is érezni, háromból általában megvan, nem tudom, ma mi történt vele.
— A sivatagot keresem — mondtam.
Rám nézett, felhúzta a szemöldökét.
— A sivatagot? Ott nincs semmi. Oda nincs miért menni!
— Szeretnék — feleltem.
— Valakit keres ott? De hiszen ott nem is igen lakik senki.
— Ha jól értettem, vannak ott medvék. Szeretném megnézni őket.
— Ugyan minek? Ha vannak is, jól elvannak azok maga nélkül.
Erre hirtelen nem tudtam mit mondani. Végigmért.
— Azt hittem, maga nem turista.
— Nem vagyok turista — feleltem.
— Tudósnak sem látszik.
— Tudós sem vagyok.
— Hát akkor?
Válasz helyett kivettem a szivarzsebéből a tollamat és a kezébe nyomtam. Vállat vont és nekilátott rajzolni. Közben mondta is.
— Átkel a hágón, az első még egyszerűbb lesz, a második már kicsit nehezebb — gyalog megy?
— Gyalog.
— Vezetője van?
— Magam megyek.
— Könnyelműség — mondta.
— Megszokás — feleltem.
— Három nap, ha lassan megy, és javaslom, hogy lassan menjen. A második hágó után kétfelé ágazik az út. A harmadik irányban kell mennie, de arra nincs út. A sivatagot meg már fel fogja ismerni, még ha nem is látott eddig. Mikor indul?
— Néhány napon belül.
— Ha szerencséje van, nedves évszak lesz, mikorra odaér.
— Az milyen?
— A szél észak felől fújja a tengert, és átviszi a párát a hegyeken is. A só kicsapódik a hegyek fölött, a szél lehordja egészen a déli partokig a homokot, és a sivatag egyes területein előbukkan a termőföld. Akkor a párától, amit a szél vitt magával, minden átnedvesedik, valami kevéssé a föld is, és kinyílnak a sivatagi virágok. Amikor a déli hegyeknél megfordul, órák alatt ismét betemet homokkal mindent. Ha feltámad a szél, akár északról, akár délről, keressen valami kalyibát, ahová behúzódhat, különben rosszul jár.
— Hát mégis laknak ott?
— Méhészek — felelte és kiköpött. — Sok szerencsét — tette hozzá, miközben kitépte a lapot, és nyújtotta felém a tollal együtt.
— Csak tartsa meg — mondtam, és elvettem a rajzot.
— Aztán ha visszajött és már tudja, minek ment oda, azért csak mesélje el!