Ott áll a kertje, a magára hagyott kedves növényei. A lakása a fürdőkád szélén élő orchideákkal, a kék Fa szappannal a mosdókagyló mellett, a dolgozóasztalon hagyott török kávéval és a hatalmas ablakokon túl elterülő, semmibe vesző óbudai panelpanorámával... Ez nekem a téged körülvevő világ, Zoli. Ezt legalább még vizualizálni tudom. De mi lesz mindazzal, amit a közös munkáink során magamba szívhattam belőled? Persze, megmarad, átalakul, bennem. De megrettent a gondolat, hogy soha többé nem lesz már ilyen.
„Eddigi életemben soha nem éltem át azt a pillanatot, amikor azt mondtam volna: »Kérem szépen, én most beléptem ezen az ajtón, és le is ülök, mert nagyon tetszik ez a hely«” — mondta a már idézett interjúban. Nem tudom, hol van most. Csak annyit tudok, hogy ismét megrogyott az ég, pedig eddig sem volt tökéletesen alátámasztva.
A szerelem a létezés szavakkal birtokolható tartományán kívüli érzés Szabó Máté Liliom-rendezésében. Molnár Ferenc hősei nem is küszködnek vele, hogy legalább a maguk számára tisztázzák, mi lakik a szívükben, mit és hogyan adott meg számukra a pillanat, mitől lesz teljes a közös sorsuk. A végzetük. Nem a róla való beszéd a fontos, hanem hogy megtörténik. A személyes döntésen túl az egymásnak rendeltetés bizonyossága. Felülírhatnák-e a sorsukat a pontosan megválogatott, egymásnak feszülő szavaik? Ha képesek lennének kimondani a helyzetet és a vele, és egymással kapcsolatos érzéseiket leíró mondataikat.
Korosztályi színházat látunk a Játékszínben. A Szőcs Artur épülő rendezői életműve szempontjából fontos miskolci munkáiban jól felismerhető az igény, hogy a születő előadás generációs tudásból, nézőpontokból és nyelvi-színházi nyelvi, képi eszközökből formálódjon. A Mi és Miskolc (2012), A hideg gyermek (2013), a Ványa bácsi (2015) — az alkotó gondolkodás egyazon útjának állomásai. A formát tekintve lényegi elem a konvencióktól és elvárásoktól független történetkezelés, amely egyértelműen a mesélő szempontjait helyezi az előtérbe, erkölcsi kérdéseket is felvetve persze: lehet-e tiszteletlenül kíméletlen a színház, akár a komor témák feldolgozásában is, nevethet-e azokon a helyzeteken és embereken, amelyeknek és akiknek az ábrázolására vállalkozik. Másfelől kinek hihetnénk el az ítéletét a valóban szánni való, vagy egyenesen szánalmas sorsokról, hibákról, ha nem a különalkukban, vállalhatatlan vállalásokban még nem érintett nemzedéknek, amelyik éppenséggel nem a hibázás szándékával vág neki az életnek. Amely korosztályos művészeknek akár bántó egyenessége tehát nem okvetlen nyegleség, mert művészi szándéka sem az önfelmentés vagy az önigazolás. A szabadság keresése és akarása ez. És a szabadságnak sokféle hangja lehet
Egészen érdekes helyzet ez. Talán az egyik legnehezebb szellemi kalandom ebben az volt, hogy annyira erősen emlékeztem az akkori koncepciómra, az akkori gondolataimra. És önmagammal már akkor, hét évvel ezelőtt „megbeszéltem”, hogy emellett ki kell állnom, akkor is, ha nem tudom, hány év telik el, és ezt muszáj megcsinálnom. Persze most a küzdelem mégis abban állt, hogy sok mindent máshogy csináltam volna.
Jelen tanulmány a magyar színház közelmúltjában sajátosan fontos szerepet betöltő Mozgó Ház Társulás előadásai kapcsán vizsgálja a különféle idő-modellek és tapasztalatok megjelenését az intermedialitás színpadán. Ezen belül különösen érdekes, hogy a változatos technológiai médiumok és a színházi testek összjátékai miképpen hívják fel a figyelmet arra, hogy az idő és az emlékezet színházi ábrázolásakor mind tematikai, mind formai értelemben mindinkább az érzékelésbeli töredezettség, a szimultaneitás, a személyes narratívák hálózatai kerülnek előtérbe. Ennek eredményeképpen a színház utat nyithat „az intermediális konfrontációk számára, miközben kritikai reflexióra buzdít azzal kapcsolatban, hogy a technológiai fejlődés milyen hatást gyakorol az emberi emlékezet, érzékelés, gondolkodás és képzelet módjaira.”
A Man and Superman ősbemutatóját 1907-ben tartották Shaw rendezésében a kortárs drámák mellett elköteleződött Sloan Square-i Court Theatre-ben, mivel a National Theatre akkoriban kizárólag klasszikusokat játszott. Az ír drámaíró maga teremtett hagyományt azzal, hogy kihagyta hosszú prológusát és a harmadik felvonást, szétválasztva ezáltal „a komédiát és a filozófiát”. Simon Godwin rövidített, de mind a négy felvonást tartalmazó rendezése azért is figyelemreméltó vállalás, mert Nagy-Britanniában 1915-ben Edinburghban, a Lyceum Theatre-ben játszották először és utoljára együtt mind a négy felvonást.
Az előadás minden hiányossága ellenére nézhető, helyenként mulattató, de összhatásában mégis elmarad attól, amit az író–rendező-párostól és egy ilyen nagy hírű színház színészeitől várhatnánk. Olivia Vinall bájával és többnyire hitelesnek látszó önmarcangolásával kiemelkedik a színésztársai közül, de nincs meg benne az az erő és árnyaltság, hogy képes legyen akár egyedül is elvinni a vállán az előadást.
2010 őszén tartotta a Debreceni Csokonai Színház Szergej Prokofjev A tüzes angyal című operájának magyarországi ősbemutatóját. Az Armel operaversenyre készült előadást mindössze hat alkalommal láthatta a debreceni közönség. Az azóta Csokonai Nemzeti Színház névre keresztelt teátrum 2014 novemberében újra elővette Silviu Purcărete a kritikusok és a szakma által is sokat méltatott rendezését.
Ne tessék idejekorán pánikba esni, mert mindebből csak igen keveset venni észre. Hisz itt mindenki teljes normalitásban teszi a dolgát: hajtogatja az egyendobozok egyenfüleit gépies szaporasággal, mert igyekszik jobban teljesíteni. És tényleg: Béres Attila Tóték-rendezése a Miskolci Nemzeti Színházban nagytotálban képes közénk hozni minden újraértelmezés-kényszertől mentesen ezt az Örkény-etalont. Mert nem kell ötven év távlatából aktualizálni most semmit sem: elég körbenézni és ismerős lesz közöttünk az örkényi őrület-lavinának ez az egyre gyorsuló tempója.
