Kategória Színház

A Miskolcon látható magyar változat Borsodba teszi át a darabot, egy valamivel nehezebben meghatározható időbe. Kétségtelenül ismerősebben cseng, hogy az Avast, Mezőkövesdet, az Anyukám mondta éttermet vagy a Facebookot emlegetik a darabban, de ez a magyarítás és helyenkénti aktualizálás (magyar szöveg: Ungár Júlia) különös hibridet eredményez a kertvárosi Amerika sztereotípiáival és a közeghez kapcsolódó értékmérőkkel, nem is beszélve darabban lobogtatott zöldhasú bankókról. A pénz persze mindenhol és mindenkor pénz, ahogy a kurva is mindenütt kurva, az alapszituációnál azonban mégiscsak megbicsaklik a magyarítás, mert a hazai közegben, legyen szó a hatvanas évekről vagy a mai magyar társadalomról, nehezen elképzelhető, hogy egy férj saját renoméját féltve hallani se akarjon arról, hogy a felesége akár félállást is vállaljon.

Átmeneti évadot zár a Miskolci Nemzeti Színház. A műsorterv nagyobbrészt még a szerződtetés befejezése előtt menesztett igazgató, Kiss Csaba nevéhez köthető. Ő — a köztük lévő, szakításig vezető viták és a tényleges szakítás miatt mondhatni érthetően — egyáltalán nem számolt a mai igazgató, Béres Attila közreműködésével, míg az új színházi kurzust három éve együttes munkával megalapozó művészeti tanács más tagjainak tervei beépültek a 2015–2016-os szezon programjába. Szabó Máté megbízott vezetőként zárta le a szerződtetést, és hirdette meg az évadot, amelyért végül kinevezett új igazgatóként Béres Attila szavatol.

Kamondi Zoli egy korábbi osztályba járt a főiskolán; leginkább a filmszakmai gyűlésekről emlékszem rá, az úgynevezett „kerekasztalokról”, és néhány fesztiválról, ahol egymás mellé sodort minket az élet. A legélesebb emlékem róla, amikor néhány évvel ezelőtt Madridból repülünk Vigóba, egy spanyol fesztiválra. Zoli arról beszél a repülőn — nincs még ötven éves sem —, hogy szinte minden barátja meghalt mellőle, Árvai Joli, Fehér Gyuri, és hogy mennyire egyedül érzi magát nélkülük. „Csillagom”, ez a szavajárása, akár egy kollégával vagy kolleginával beszél; ezt mondja nekem is, amikor napokig együtt nézzük a filmeket.

Ott áll a kertje, a magára hagyott kedves növényei. A lakása a fürdőkád szélén élő orchideákkal, a kék Fa szappannal a mosdókagyló mellett, a dolgozóasztalon hagyott török kávéval és a hatalmas ablakokon túl elterülő, semmibe vesző óbudai panelpanorámával... Ez nekem a téged körülvevő világ, Zoli. Ezt legalább még vizualizálni tudom. De mi lesz mindazzal, amit a közös munkáink során magamba szívhattam belőled? Persze, megmarad, átalakul, bennem. De megrettent a gondolat, hogy soha többé nem lesz már ilyen.

„Eddigi életemben soha nem éltem át azt a pillanatot, amikor azt mondtam volna: »Kérem szépen, én most beléptem ezen az ajtón, és le is ülök, mert nagyon tetszik ez a hely«” — mondta a már idézett interjúban. Nem tudom, hol van most. Csak annyit tudok, hogy ismét megrogyott az ég, pedig eddig sem volt tökéletesen alátámasztva.

A szerelem a létezés szavakkal birtokolható tartományán kívüli érzés Szabó Máté Liliom-rendezésében. Molnár Ferenc hősei nem is küszködnek vele, hogy legalább a maguk számára tisztázzák, mi lakik a szívükben, mit és hogyan adott meg számukra a pillanat, mitől lesz teljes a közös sorsuk. A végzetük. Nem a róla való beszéd a fontos, hanem hogy megtörténik. A személyes döntésen túl az egymásnak rendeltetés bizonyossága. Felülírhatnák-e a sorsukat a pontosan megválogatott, egymásnak feszülő szavaik? Ha képesek lennének kimondani a helyzetet és a vele, és egymással kapcsolatos érzéseiket leíró mondataikat.

Korosztályi színházat látunk a Játékszínben. A Szőcs Artur épülő rendezői életműve szempontjából fontos miskolci munkáiban jól felismerhető az igény, hogy a születő előadás generációs tudásból, nézőpontokból és nyelvi-színházi nyelvi, képi eszközökből formálódjon. A Mi és Miskolc (2012), A hideg gyermek (2013), a Ványa bácsi (2015) — az alkotó gondolkodás egyazon útjának állomásai. A formát tekintve lényegi elem a konvencióktól és elvárásoktól független történetkezelés, amely egyértelműen a mesélő szempontjait helyezi az előtérbe, erkölcsi kérdéseket is felvetve persze: lehet-e tiszteletlenül kíméletlen a színház, akár a komor témák feldolgozásában is, nevethet-e azokon a helyzeteken és embereken, amelyeknek és akiknek az ábrázolására vállalkozik. Másfelől kinek hihetnénk el az ítéletét a valóban szánni való, vagy egyenesen szánalmas sorsokról, hibákról, ha nem a különalkukban, vállalhatatlan vállalásokban még nem érintett nemzedéknek, amelyik éppenséggel nem a hibázás szándékával vág neki az életnek. Amely korosztályos művészeknek akár bántó egyenessége tehát nem okvetlen nyegleség, mert művészi szándéka sem az önfelmentés vagy az önigazolás. A szabadság keresése és akarása ez. És a szabadságnak sokféle hangja lehet

Egészen érdekes helyzet ez. Talán az egyik legnehezebb szellemi kalandom ebben az volt, hogy annyira erősen emlékeztem az akkori koncepciómra, az akkori gondolataimra. És önmagammal már akkor, hét évvel ezelőtt „megbeszéltem”, hogy emellett ki kell állnom, akkor is, ha nem tudom, hány év telik el, és ezt muszáj megcsinálnom. Persze most a küzdelem mégis abban állt, hogy sok mindent máshogy csináltam volna.

Jelen tanulmány a magyar színház közelmúltjában sajátosan fontos szerepet betöltő Mozgó Ház Társulás előadásai kapcsán vizsgálja a különféle idő-modellek és tapasztalatok megjelenését az intermedialitás színpadán. Ezen belül különösen érdekes, hogy a változatos technológiai médiumok és a színházi testek összjátékai miképpen hívják fel a figyelmet arra, hogy az idő és az emlékezet színházi ábrázolásakor mind tematikai, mind formai értelemben mindinkább az érzékelésbeli töredezettség, a szimultaneitás, a személyes narratívák hálózatai kerülnek előtérbe. Ennek eredményeképpen a színház utat nyithat „az intermediális konfrontációk számára, miközben kritikai reflexióra buzdít azzal kapcsolatban, hogy a technológiai fejlődés milyen hatást gyakorol az emberi emlékezet, érzékelés, gondolkodás és képzelet módjaira.”

A Man and Superman ősbemutatóját 1907-ben tartották Shaw rendezésében a kortárs drámák mellett elköteleződött Sloan Square-i Court Theatre-ben, mivel a National Theatre akkoriban kizárólag klasszikusokat játszott. Az ír drámaíró maga teremtett hagyományt azzal, hogy kihagyta hosszú prológusát és a harmadik felvonást, szétválasztva ezáltal „a komédiát és a filozófiát”. Simon Godwin rövidített, de mind a négy felvonást tartalmazó rendezése azért is figyelemreméltó vállalás, mert Nagy-Britanniában 1915-ben Edinburghban, a Lyceum Theatre-ben játszották először és utoljára együtt mind a négy felvonást.