Tom Stoppard a hatvanas évek közepén írta be magát a kortárs brit dráma élvonalába, neve pedig azóta éppúgy összeforrt Shakespeare-rel, a Pink Floyddal, ahogy a londoni National Theatre-rel. 1966-os Rosencrantz és Guildenstern halott című drámája közvetlenül az edinburghi premier után London és New York felkapott teátrumaiban került színre és pillanatok alatt vált Stoppard mai napig leggyakrabban játszott nemzetközi sikerévé. Az, hogy Stoppard egy ismert dráma két mellékszereplőjét helyezte középpontba, új aspektust hozott a kortárs drámaírásba, ahogy 1993-ban a tudományt és a filozófiát a drámaírásba beemelő Árkádiája is. A tudomány és a dráma ötvözése azóta nem maradt követő nélkül a szigetországban, gondoljunk csak például Nick Payne Constellations című darabjára. Az Árkádia legnagyobb erénye mégis az, hogy a matematikáról, fizikáról, káoszelméletről, irodalomtörténetről és kertművészetről szóló eszmefuttatások mellett jól megfér benne a humor és a műfajiság — tekintve, hogy ez esetben egy detektívtörténet képezi a darab gerincét. Stoppard korábban is évekig készült egy-egy drámájának megírására, de a The Hard Problemre kilenc teljes évet kellett várnia a londoni színházrajongóknak és előzetesen csak annyit lehetett róla tudni, hogy az „evolúcióbiológiáról és a pénzügyi válságról” fog szólni, valamint hogy szerzője minden korábbinál komolyabb kutatómunkára adta a fejét.
A várakozás tehát hatalmas volt és nemcsak a legnagyobb élő brit drámaíróval, hanem a National Theatre éléről idén leköszönő Nicholas Hytner rendezővel szemben is. Hytner a londoni színházi élet egyik meghatározó rendezője. Miss Saigonját tíz évig játszották teltházzal, de filmrendezőként is ismertséget szerzett, többek között az Alan Bennett által írt György királlyal vagy A salemi boszorkányok című Arthur Miller-feldolgozással, melyben Daniel Day-Lewis játszotta a főszerepet. Nem csoda hát, hogy a The Hard Problem januári bemutatója londoni viszonylatban is eseményszámba ment, még egy olyan évadban is, amikor ugyanennek a színháznak a deszkáin Ralph Fiennes G. B. Shaw-t játszik, Kevin Spacey Clarence Darrow szerepében tér vissza az Old Vic Theatre-be, Benedict Cumberbatch pedig Hamletként lép a világot jelentő deszkákra.
Stoppard már az Árkádia kapcsán is többször hangsúlyozta, hogy elsősorban egy művész érdeklődésével közelít a tudományos problémákhoz, és főként azok metaforikus erejét találja vonzónak. Az Árkádiában a tudomány kontra művészet vitában egyértelműen a művészet, a The Hard Problemben pedig a tudat gépekkel nem modellezhető, logikai érveléssel és racionálisan fel nem tárható volta mellett érvel, sziporkázó dialógusokba ágyazva argumentumait. A The Hard Problem a címét David J. Chalmers Szemközt a tudat problémájával (Facing up to the Problem of Consciousness, 1995) című esszéjében bevezetett nehéz probléma fogalma után kapta, melyet az ausztrál filozófus 1996-ban a The Conscious Mind: In Search of a Fundamental Theory című könyvében fejtett ki részletesebben. Chalmers az emberi tudat és a tudatos tapasztalat kérdéseire keresi a választ írásaiban, bevezetve a könnyű probléma (például, hogy miként vagyunk képesek megkülönböztetni az érzéki ingereket és megfelelően válaszolni rájuk) és a nehéz probléma fogalmát, vagyis azt, hogy hogyan formálódik az agy idegi tapasztalataiból a tudat. „Ez a rejtély a gondolkodás és az észlelés belső vetületét foglalja magában, azt a módot, ahogyan a dolgok a szubjektum számára vannak” — írja Chalmers a tanulmányban (Sutyák Tibor fordításában).
Chalmers szerint sem a behaviorista pszichológia, sem a kognitív tudomány nem adott erre megnyugtató választ, és ha most valaki Stoppardtól várja a feleletet, újfent csalódnia kell. A darab címe ugyan a nehéz probléma körbejárását feltételezi, és erre utal a felső zsinórpadlásról lelógó, emberi agyat formázó, világító fénycsövekkel összekapcsolt sok kis színes égő, de az előadást hirdető plakáton látható anya gyermekével egy másik problémát is sejtet. A The Hard Problemben az angolszász drámaírásban komoly hagyományokkal rendelkező társalgási színmű keretei kibővülnek az evolúcióbiológia, a fogolydilemma (ez utóbbit leleményesen fordítja le Stoppard az általa bemutatott tudósok világára), a játékelmélet, a Nash-egyensúly, valamint a dualista világszemlélet felvetéseivel. A darab során hangsúlyos szerepet kap az altruizmus, illetve ehhez kapcsolódóan a természet kontra nevelés kérdése, Stoppard erre elsősorban Rousseau és Thomas Nagel The Possibility of Altruism műveiben foglaltakat ütközteti Thomas Hobbes és David Hume nézeteivel. A főszereplő Hilary (Olivia Vinall) vallásosságán keresztül kérdőjeleződik meg az istenhit és a tudományos gondolkodás egymást kizáró mivolta, valamint megjelenik az anyaság és az akadémikus pálya összeegyeztethetőségének kérdése, de tanúi lehetünk a tudományos kutatások és kísérletek kapcsán nemegyszer felmerülő súlyos etikai és erkölcsi dilemmáknak is. Stoppard — Sissela Bok A hazugság című könyvének nyomdokain haladva — körbejárja a tudományos, közéleti és magánéleti hazugságok különböző változatait is.
A The Hard Problem cselekménye az 1990-es évek közepén indul és a 2008-ban beütő pénzügyi válságig követi Hilary és kollégái életét. A kiindulópont fontos, mert a kilencvenes évek közepén jelent meg a Nobel-díjas Francis Crick The Astonishing Hypothesis (1994) című műve, ahogy Chalmers már említett publikációi is ekkor láttak napvilágot. Hilaryvel lelkes, kissé idealista pszichológushallgatóként ismerkedünk meg, aki szerelmi viszonyt és parázs elméleti vitákat folytat nála alig pár évvel idősebb tanárával, Spike-kal (Damien Molony). Különbözőségük már az első pillanattól kezdve egy éveken át tartó, szakmai versengéssel átszőtt, a laza szeretői viszonyon soha túl nem lépő kapcsolatra predesztinálja őket. A cselekmény a gyakori színváltásokkal hol hónapokat, hol éveket ugrik előre, bemutatva, ahogy Hilary egy neves elmekutató intézet alkalmazottjaként lépked fölfelé a tudományos ranglétrán. Színről színre komoly filozófiai kérdések exponálódnak, Hilarynek pedig nemcsak a tudat rejtelmeivel, hanem saját, örökké mardosó bűntudatával is meg kell birkóznia. Stoppard kihasználja, hogy az angol nyelvben a conscious szó nem csak a tudatra, tudatosságra utalhat, de ritkán használt jelentésében a bűntudatra is. Hilary ugyanis még egyetemistaként teherbe esik Spike-tól, megszüli, de aztán nevelőszülőknek adja kislányát, minek következtében örök kétségek közt és állandóan mardosó lelkiismeret-furdalással éli az akadémikus pályát választó nők többségének magányos életét. Nemcsak magánéletének, de tudományos pályafutása fordulópontjainak is szemtanúi lehetünk, többek közt annak is, ahogy a frissen végzett kolléganője, az ambiciózus Bo (Vera Chok) olyan publikációba veszi be a nevét, amihez, hogy tézisei igazolást nyerjenek, megmásított bizonyos kutatási eredményeket. Hilary rájön ugyan a csalásra, de későn, és így a már említett fogolydilemma tudósdilemma-parafrázisában kell megfelelő döntést hoznia. Hilary viselkedésében világosan megmutatkozik Stoppardnak a veleszületett emberi jóságba, az önfeláldozásba és az abszolút morálba vetett hite. Azáltal, hogy Hilary hátrahagyja ígéretes tudományos karrierjét és a kutatás racionalista metodikájától a filozófia felé fordul, a hetvenhét éves író hangot ad annak az elképzelésének is, hogy az élet nagy kérdéseire a könnyen manipulálható tudományos eredmények helyett a filozófiai bölcseletek rejtik az igazi válaszokat.
Érdekes a The Hard Problem alaptörténete, tele aktuális kérdésekkel, ennek ellenére — inkább az előadás, mintsem a színpadi szöveg hibájából adódóan — mégsem nyújt igazán lehengerlő élményt. A gyermekéről való önkéntes lemondás bűntudatától szenvedő fiatal akadémikus története és a tudományos pálya morális kérdései már önmagukban is elég érdekességet és ellentmondást hordoznak. A darabban ezek mellé felsorakoztatott izgalmas elméletek viszont többnyire tankönyvízű összefoglalókként hatnak és alig válnak többé, mint poentírozott dialógusok közé ágyazott didaktikus eszmefuttatásokká, igaz, és ez sem utolsó szempont, így legalább mindenki számára jól érthetőek és követhetőek. Nem használ a végeredménynek az sem, hogy a Hilaryt körülvevő szereplők szinte teljesen egysíkúak. A kínai Bo és az indiai származású Amal (Parth Thakerar) a posztkoloniális világrend elsőgenerációs értelmiségének sztereotip megjelenítői. Bár Amal karakterének legfontosabb funkciója mégis az, hogy a pénzügyi összeomlás lehetséges magyarázataként felmerülő játékelméletet és a Nash-egyensúlyt behozza a diskurzusba. A cinikus, középkorú, leszbikus akadémikus összes sztereotípiáját egyesítő Ursula (Lucy Robinson) pilates-oktató barátnőjével, Juliával (Rosie Hilal) is jóformán csak a szellem és a test dualizmusának színpadi reprezentációjaként van jelen. Az „önző gén” evolúciós jelentőségét fejtegető öntelt és egoista Spike szájából elhangzó kijelentés, miszerint Raffaello Madonnája nem más, mint „egy nő, aki maximalizálja a gének fennmaradását” leginkább azt szolgálja, hogy még inkább kiemelje Hilary jóságát, emberi fölényét és a gondoskodásról lemondó, de mégis meglévő anyai érzéseit. A modoros, közepestől jobbra aligha értékelhető alakítások még inkább kiemelik azt az érzetet, hogy a hús-vér emberek helyett csak testet öltött ideákat és kliségyűjteményeket látunk.
Az előadás minden hiányossága ellenére nézhető, helyenként mulattató, de összhatásában mégis elmarad attól, amit az író–rendező-párostól és egy ilyen nagy hírű színház színészeitől várhatnánk. Olivia Vinall bájával és többnyire hitelesnek látszó önmarcangolásával kiemelkedik a színésztársai közül, de nincs meg benne az az erő és árnyaltság, hogy képes legyen akár egyedül is elvinni a vállán az előadást.
Az Árkádiában a tükörjáték által meghatározott stílus volt a darab világról való gondolkodásának a kifejezője, a The Hard Problem viszont híján van ilyen meghatározó és főként expresszív stiláris elemnek, sőt bármiféle különösebb rendezői invenciónak is. Az előadás állandóan változó helyszínein a szereplők a tudomány, a filozófia, jelen társadalmunk a közösségre és az egyénre vetülő szinte összes problémáját felemlítik az alig 100 perces játékidő alatt, de ebből következően nem jutunk igazán a dolgok mélyére. Bármiről is értekezik így művében Stoppard, az inkább csak ürügynek tűnik arra, megfogalmazhassa a veleszületett jóba és az erkölcsösségbe vetett hitét, és ezáltal a világot uraló gazdasági és morális válság kellős közepén is reményt sugalljon.
Tom Stoppard pályafutása során szinte bármihez nyúlt, arannyá vált a kezében. Neki köszönhetően lettek pergőbbek az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag vagy a Csillagok háborúja dialógusai, az általa írt forgatókönyv hozzájárult ahhoz, hogy Terry Gilliam filmje, a Brazil kultstátuszba emelkedett, a Szerelmes Shakespeare hét Oscar-díjat hozott, Az utolsó angol úriember című HBO-sorozat pedig bizonyította, hogy még ma is van kereslet a visszafogott angolságot ábrázoló kosztümös filmek iránt. Az, hogy a lenyűgözően gazdag elméleti tudásra építő The Hard Problem nem sikerült igazán átütőre, elsősorban a színészeknek, illetve a statikus és konvencionális rendezésnek tulajdonítható. Stoppard előző, kifejezetten a National Theatre-nek írt darabja, a The Coast of Utopia látványos színpadi megoldásai megkoronázták az előző színházigazgató, Sir Trevor Nunn művészeti igazgatóságát és rendezői pályáját, Hytner esetében jóval szerényebbre sikerült a búcsú.
A képek forrása: National Theatre, London
Megjelent a Műút 2015050-es számában