Ott áll a kertje, a magára hagyott kedves növényei. A lakása a fürdőkád szélén élő orchideákkal, a kék Fa szappannal a mosdókagyló mellett, a dolgozóasztalon hagyott török kávéval és a hatalmas ablakokon túl elterülő, semmibe vesző óbudai panelpanorámával.
Ott hevernek a színházi példányok, az eredetivel pontosan összevetett fordítások, a színdarabtöredékek, a filmforgatókönyvek változatai, a színházigazgatói pályázat, a cikkek, tárcák, a megannyi pontosan lábjegyzetelt szöveg, a hatalmas könyvtár. A számítógépben a mappák az egyes munkák állomásait pontosan, dátum szerint mutatva. Tényleg, ezekkel mi lesz? Mi lesz a Mindent anyámról, Az öldöklés istene vagy a Lángoló kerékpár dokumentációjával? Mi lesz az MM kísértései és próbálkozásai-gyűjteménnyel? Hogy csak néhányat említsek a közös munkákból.
Ez nekem a téged körülvevő világ, Zoli. Ezt legalább még vizualizálni tudom. De mi lesz mindazzal, amit a közös munkáink során magamba szívhattam belőled? Persze, megmarad, átalakul, bennem. De megrettent a gondolat, hogy soha többé nem lesz már ilyen.
Sok-sok órát töltöttünk el nálad: írók, dramaturgok, fordítók, színészek, barátok, kollégák. Ott szerettél dolgozni. Végül aztán megszerettük mi is, és hamar túltettük magunkat a hozzád vezető hosszadalmas út fáradalmain. Jó volt nálad, otthon éreztem magam. Ahogy ültem veled szemben a dolgozóasztalnál és szürcsölgettem a török kávét — mert nálad nem lehetett normális kávét inni —, hallgattalak, vitatkoztam veled, érveltem vagy te érveltél, meséltem neked valami érdekeset, amit legutóbb láttam, vagy meséltél te valami érdekeset, amit legutóbb olvastál, biztonságban éreztem magam. Politizáltunk, filozofáltunk, színdarabok, forgatókönyvek szövegeit elemeztük, fordításokat hasonlítottunk össze, színházigazgatói pályázatot írtunk vagy épp kiküldtél a kertbe, a kedves növényeid közé, hogy ott pihenjek egy rövidet, hogy utána újra el-, át-, megolvassuk vagy -írjuk az aznapra általad kiadagolt mennyiséget. Agyamra ment néha, hogy mikor telefonon beszéltünk, üvöltött melletted a Bartók Rádió vagy épp Kurtág vagy Kodály. De bárcsak emiatt dühöngenék most, s nem amiatt, hogy ígéretem ellenére nem hívtalak föl. Arra vártam, hogy majd te. Mert nehezteltél rám, nagyon. Én pedig nem éreztem fairnek. Hiszen meg kellett volna beszélnünk! Most már késő. Ez a beszélgetés nem történt meg. És nem is fog. Soha többé. Nagyon fáj.
Mit kezdjek a halállal az életben? Semmit. Nem tudok vele mit kezdeni. Nem. Vagy még nem. Most fölfoghatatlan. Valaki az egyik pillanatban van, a másikban nincs. És tényleg nincs.
Minden halállal én leszek kevesebb. A tiéddel, Kamondi Zoli, biztosan.