ágy közös / A párna nem” — sommázták nem egyszer Pilinszky János Életfogytiglanjának soraival Závada Pál 1997-es regényét, aminél majd’ két évtized távlatából sem lehetne találóbban összefoglalni Osztatní András és Palkovits Mária Jadviga házasságát. Ez a boldogtalan frigy és a közben kialakuló szerelmi háromszög adja Mezei Kinga rendezésének a gerincét. Nagy érzelmek jelennek meg a színen, de minden tele van csalással és öncsalással, elfojtással és kimondatlansággal, ami eleve magában hordozza a boldogtalanságot és a pusztulástörténetet, következésképpen pedig egy család (az Osztatní szlovákul azt jelenti: utolsó, maradék) utolsó ágának kihalását.
Jelen tanulmány a mozgóképek és az emberi testek közötti intermediális viszony reprezentációban betöltött szerepét kívánja megvizsgálni. S teszi mindezt olyan kortárs színházi példákon keresztül, amelyek valamilyen formában az erőszak ábrázolásának mediális határaira kérdeznek rá. Az erőszak-reprezentáció problémája többek között azért válhat a színház és a médiumok kapcsolatának produktív kutatási fókuszává, mivel képes speciális, liminális szituáció(k) felmutatására, amely során a mediatizáltság olyan fogalmak tükrében válik olvashatóvá, mint az autentikusság, az etikusság, a tabu vagy a felelősség. A most következő esettanulmányok arra mutatnak rá, ahogyan az erőszak látványa, valamint az erőszak képei és a képek erőszakossága közötti többirányú kapcsolat a figyelmet a test hiányából fakadó helyettes jelenlétnek a valóshoz és az imagináriushoz való viszonyára, illetve a test vagy a testet felidéző képek és bábuk szemlélésének etikai rétegeire irányítja.
Az élő színház Rusznyák Gábor válasza a kérdésre: mesélhető-e ma úgy Móricz Zsigmond, mint holmi irodalmi zárvány, magyar „egyszer volt, hol nem volt”. Véget ér-e a Kivilágos kivirradtig története ott, ahol Móricz Zsigmond lezárja: amikor az István napot ünneplő társaság ajtót mutat Annuska zsidó kérőjének. Amikor Pogány Imre, összes érzésében, akarásában megcsalatva, elviharzik. Amikor kirobban az utána kiáltó dzsentrifiúból az idegengyűlölet addig is dolgozó, kényszeresen lefojtott dühe. Amikor nemcsak ennek az új generációs alaknak az akarnoksága nem engedi szétszéledni a társaságot, de az összezártság is továbbélteti az onnantól valóban fékevesztett mulatságot. Megvolt a határátlépés, nincs tovább takargatni valójuk, ha egyszer a jólneveltség elvárásainak való megfelelés a közös élményben végleg lehámlott róluk: az idegenséghez való viszony visszamenőleg is elméleti kérdésnek, sok szempontból — például a megértéséből, az elfogadáséból — kitárgyalható témának mutatja magát, miközben a korrekt viselkedésre való törekvés elbukott a gyakorlat próbáján. Az igazság pillanata ez, amelyben az ember végül csak: az, aki. És nem: az, akinek mutatná magát. A zsidónak nincs helye ezek között az emberek között. Ha ébred emiatt szégyen, az itt nem ír felül semmit, olyan helyzet lehet ez, amelyből, lám, nem létezik kilépés. Kivilágos kivirradtig biztosan nem.
2015 márciusában váltották le posztjáról Kiss Csabát, a Miskolci Nemzeti Színház korábbi igazgatóját. Az elmúlt egy évben különböző sajtóorgánumokon keresztül az előző és a jelenlegi direktor, illetve a művészeti tanács tagjainak nézőpontjából már megismerhették az érdeklődők a miskolci történéseket, azokat az okokat, konfliktusokat, amelyek a nagy vihart kavart változáshoz vezettek. Az új igazgatóval, Béres Attilával, aki 2015 júniusa óta tölti be a posztot, így is bőven akad témánk.
A dadaizmus 100 éves évfordulója alkalmából a Maladype Színház Farkas Gábor Gábriel zenekarával koprodukcióban mutatja be Matei Vișniec Dada Cabaret című darabját. A premierre a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál keretein belül 2016. október 20-án kerül sor az Átrium Film-Színházban. Daniela Magiaru román színházi kritikussal, fordítóval, a világhírű szerző műveinek kutatójával, a készülő előadás dramaturgjával beszélgettünk.
Eredetileg a Drámaírói Kerekasztal kezdeményezésére, különböző helyszínek közt rotáló eseményként indult a kortárs magyar drámák éves szemléje, mely Vidnyánszky Attila igazgatósága alatt eresztett gyökeret a debreceni színházban. Az évek során a DESZKA fokozatosan távolodott, mára pedig teljesen elszakadt a Drámaírói Kerekasztaltól, így a válogatás is átkerült a debreceni teátrum Művészeti Tanácsának kezébe. Intézményi szinten a DESZKA első tíz éve a Drámaírói Kerekasztaltól való leválásról és országos szinten is meghatározó színházi eseménnyé válásáról szólt, mindez természetesen az itt bemutatott előadásokon és szakmai programokon is nyomot hagyott. Változtak a válogatók és válogatási szempontok, a szakmai beszélgetések hozzászólói, és ezzel együtt tágult a kortárs magyar dráma fogalma is.
2016. február 3. és 6. között került sor az európai színművészeti egyetemek szemléjére, azaz a SZEM-re a Miskolci Nemzeti Színházban. A színház Művészeti Tanácsának egyik fontos kezdeményezése a színművészeti hallgatók mustrája, mert lehetőséget ad az új tehetségek felfedezésére, és a vizsgaelőadások — kilépve a képzőintézmény falai közül — szélesebb szakmai és fesztiválközönség előtt is megméretnek.
A Miskolcon látható magyar változat Borsodba teszi át a darabot, egy valamivel nehezebben meghatározható időbe. Kétségtelenül ismerősebben cseng, hogy az Avast, Mezőkövesdet, az Anyukám mondta éttermet vagy a Facebookot emlegetik a darabban, de ez a magyarítás és helyenkénti aktualizálás (magyar szöveg: Ungár Júlia) különös hibridet eredményez a kertvárosi Amerika sztereotípiáival és a közeghez kapcsolódó értékmérőkkel, nem is beszélve darabban lobogtatott zöldhasú bankókról. A pénz persze mindenhol és mindenkor pénz, ahogy a kurva is mindenütt kurva, az alapszituációnál azonban mégiscsak megbicsaklik a magyarítás, mert a hazai közegben, legyen szó a hatvanas évekről vagy a mai magyar társadalomról, nehezen elképzelhető, hogy egy férj saját renoméját féltve hallani se akarjon arról, hogy a felesége akár félállást is vállaljon.
Átmeneti évadot zár a Miskolci Nemzeti Színház. A műsorterv nagyobbrészt még a szerződtetés befejezése előtt menesztett igazgató, Kiss Csaba nevéhez köthető. Ő — a köztük lévő, szakításig vezető viták és a tényleges szakítás miatt mondhatni érthetően — egyáltalán nem számolt a mai igazgató, Béres Attila közreműködésével, míg az új színházi kurzust három éve együttes munkával megalapozó művészeti tanács más tagjainak tervei beépültek a 2015–2016-os szezon programjába. Szabó Máté megbízott vezetőként zárta le a szerződtetést, és hirdette meg az évadot, amelyért végül kinevezett új igazgatóként Béres Attila szavatol.
Kamondi Zoli egy korábbi osztályba járt a főiskolán; leginkább a filmszakmai gyűlésekről emlékszem rá, az úgynevezett „kerekasztalokról”, és néhány fesztiválról, ahol egymás mellé sodort minket az élet. A legélesebb emlékem róla, amikor néhány évvel ezelőtt Madridból repülünk Vigóba, egy spanyol fesztiválra. Zoli arról beszél a repülőn — nincs még ötven éves sem —, hogy szinte minden barátja meghalt mellőle, Árvai Joli, Fehér Gyuri, és hogy mennyire egyedül érzi magát nélkülük. „Csillagom”, ez a szavajárása, akár egy kollégával vagy kolleginával beszél; ezt mondja nekem is, amikor napokig együtt nézzük a filmeket.
