A majdnem-igazság kurta aranykora — az értékelést készen kapjuk Brechttől, magától. Azt kellene elfogadnunk tehát, hogy ezt a történetet láthattuk így és ilyennek. Hogy az útmutatás, a maga sajátos nézőpontjából szemlélve voltaképp helytálló, mert hát mégis valami tapasztalatot összegezve része a narratívának: mondta a nép, mondta az énekes, mondta Bertolt Brecht. Sehol sincs tagadás a hivatkozások szintjei között. Sehol nincs nyoma a kételynek, a megingásnak. Csak az egyetértés. Tévedést kizáró, magyarázatokat nem igénylő magabiztosság ez. Ez volt. Ilyennek látták. Így mesélik időtlen idők óta a bíró Acdak és a krétakör történetét. Ennyire kerekre csiszolva szolgál jog és erkölcs — máskülönben bonyolult viszonyát egyfajta helyes, az embert a vágyaiban, érzéseiben is felismerő és felmutató, és nem puszta jogalanyként azonosító — példázataként.
Tavaly, a DESZKA fennállásának tizedik évfordulóján a szervezők részéről elhangzott, hogy az elmúlt évtized útkereséseiből leszűrt tapasztalatok alapján mérlegelik a fesztivál megújításának lehetőségeit, hogy az a továbbiakban egy letisztultabb irányvonalat mutató, kiegyensúlyozottan magas színvonalú előadásokat felvonultató és szakmai programokban is bővelkedő mustra legyen. Az idei, a színházi világnapon megnyitott DESZKA újítása leginkább abban mutatkozott meg, hogy az itt bemutatott 26 produkció döntő többsége magyarországi ősbemutatónak számított. A fesztivál programválogatói, a debreceni teátrum művészeti műhelyének a tagjai idén is bőséges kínálatból, több mint 120 előadásból válogathattak, ami azt mutatja, hogy évről évre egyre több hazai és határon túli színház vesz fel a repertoárjába kortárs magyar szerzőket.
Ezt a kort csak elszenvedni lehet. Tenni ellene vagy megváltoztatni nem — mondatja ki hősével Benkó Bence és Fábián Péter. A k2 írói-rendezői által teremtett drámai és színpadi helyzetre ráilleni látszik a jelző: kilátástalan. Fontos pillanat ez: a felismerésé. A nincs más út igazsága megszenvedett, és végső soron szomorú — az idealizmusról lefoszlik a remény, most válik valósággá, amiről azért remélni lehetett: akarat, tudás talán képes felülírni. Létezhet tökéletes zsákutca, amelyből nem vezet ki az értelem. Helyzet, amelyben nincs más, mint megfelelés.
ágy közös / A párna nem” — sommázták nem egyszer Pilinszky János Életfogytiglanjának soraival Závada Pál 1997-es regényét, aminél majd’ két évtized távlatából sem lehetne találóbban összefoglalni Osztatní András és Palkovits Mária Jadviga házasságát. Ez a boldogtalan frigy és a közben kialakuló szerelmi háromszög adja Mezei Kinga rendezésének a gerincét. Nagy érzelmek jelennek meg a színen, de minden tele van csalással és öncsalással, elfojtással és kimondatlansággal, ami eleve magában hordozza a boldogtalanságot és a pusztulástörténetet, következésképpen pedig egy család (az Osztatní szlovákul azt jelenti: utolsó, maradék) utolsó ágának kihalását.
Jelen tanulmány a mozgóképek és az emberi testek közötti intermediális viszony reprezentációban betöltött szerepét kívánja megvizsgálni. S teszi mindezt olyan kortárs színházi példákon keresztül, amelyek valamilyen formában az erőszak ábrázolásának mediális határaira kérdeznek rá. Az erőszak-reprezentáció problémája többek között azért válhat a színház és a médiumok kapcsolatának produktív kutatási fókuszává, mivel képes speciális, liminális szituáció(k) felmutatására, amely során a mediatizáltság olyan fogalmak tükrében válik olvashatóvá, mint az autentikusság, az etikusság, a tabu vagy a felelősség. A most következő esettanulmányok arra mutatnak rá, ahogyan az erőszak látványa, valamint az erőszak képei és a képek erőszakossága közötti többirányú kapcsolat a figyelmet a test hiányából fakadó helyettes jelenlétnek a valóshoz és az imagináriushoz való viszonyára, illetve a test vagy a testet felidéző képek és bábuk szemlélésének etikai rétegeire irányítja.
Az élő színház Rusznyák Gábor válasza a kérdésre: mesélhető-e ma úgy Móricz Zsigmond, mint holmi irodalmi zárvány, magyar „egyszer volt, hol nem volt”. Véget ér-e a Kivilágos kivirradtig története ott, ahol Móricz Zsigmond lezárja: amikor az István napot ünneplő társaság ajtót mutat Annuska zsidó kérőjének. Amikor Pogány Imre, összes érzésében, akarásában megcsalatva, elviharzik. Amikor kirobban az utána kiáltó dzsentrifiúból az idegengyűlölet addig is dolgozó, kényszeresen lefojtott dühe. Amikor nemcsak ennek az új generációs alaknak az akarnoksága nem engedi szétszéledni a társaságot, de az összezártság is továbbélteti az onnantól valóban fékevesztett mulatságot. Megvolt a határátlépés, nincs tovább takargatni valójuk, ha egyszer a jólneveltség elvárásainak való megfelelés a közös élményben végleg lehámlott róluk: az idegenséghez való viszony visszamenőleg is elméleti kérdésnek, sok szempontból — például a megértéséből, az elfogadáséból — kitárgyalható témának mutatja magát, miközben a korrekt viselkedésre való törekvés elbukott a gyakorlat próbáján. Az igazság pillanata ez, amelyben az ember végül csak: az, aki. És nem: az, akinek mutatná magát. A zsidónak nincs helye ezek között az emberek között. Ha ébred emiatt szégyen, az itt nem ír felül semmit, olyan helyzet lehet ez, amelyből, lám, nem létezik kilépés. Kivilágos kivirradtig biztosan nem.
2015 márciusában váltották le posztjáról Kiss Csabát, a Miskolci Nemzeti Színház korábbi igazgatóját. Az elmúlt egy évben különböző sajtóorgánumokon keresztül az előző és a jelenlegi direktor, illetve a művészeti tanács tagjainak nézőpontjából már megismerhették az érdeklődők a miskolci történéseket, azokat az okokat, konfliktusokat, amelyek a nagy vihart kavart változáshoz vezettek. Az új igazgatóval, Béres Attilával, aki 2015 júniusa óta tölti be a posztot, így is bőven akad témánk.
A dadaizmus 100 éves évfordulója alkalmából a Maladype Színház Farkas Gábor Gábriel zenekarával koprodukcióban mutatja be Matei Vișniec Dada Cabaret című darabját. A premierre a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál keretein belül 2016. október 20-án kerül sor az Átrium Film-Színházban. Daniela Magiaru román színházi kritikussal, fordítóval, a világhírű szerző műveinek kutatójával, a készülő előadás dramaturgjával beszélgettünk.
Eredetileg a Drámaírói Kerekasztal kezdeményezésére, különböző helyszínek közt rotáló eseményként indult a kortárs magyar drámák éves szemléje, mely Vidnyánszky Attila igazgatósága alatt eresztett gyökeret a debreceni színházban. Az évek során a DESZKA fokozatosan távolodott, mára pedig teljesen elszakadt a Drámaírói Kerekasztaltól, így a válogatás is átkerült a debreceni teátrum Művészeti Tanácsának kezébe. Intézményi szinten a DESZKA első tíz éve a Drámaírói Kerekasztaltól való leválásról és országos szinten is meghatározó színházi eseménnyé válásáról szólt, mindez természetesen az itt bemutatott előadásokon és szakmai programokon is nyomot hagyott. Változtak a válogatók és válogatási szempontok, a szakmai beszélgetések hozzászólói, és ezzel együtt tágult a kortárs magyar dráma fogalma is.
2016. február 3. és 6. között került sor az európai színművészeti egyetemek szemléjére, azaz a SZEM-re a Miskolci Nemzeti Színházban. A színház Művészeti Tanácsának egyik fontos kezdeményezése a színművészeti hallgatók mustrája, mert lehetőséget ad az új tehetségek felfedezésére, és a vizsgaelőadások — kilépve a képzőintézmény falai közül — szélesebb szakmai és fesztiválközönség előtt is megméretnek.
