Ne tessék idejekorán pánikba esni, mert mindebből csak igen keveset venni észre. Hisz itt mindenki teljes normalitásban teszi a dolgát: hajtogatja az egyendobozok egyenfüleit gépies szaporasággal, mert igyekszik jobban teljesíteni. És tényleg: Béres Attila Tóték-rendezése a Miskolci Nemzeti Színházban nagytotálban képes közénk hozni minden újraértelmezés-kényszertől mentesen ezt az Örkény-etalont. Mert nem kell ötven év távlatából aktualizálni most semmit sem: elég körbenézni és ismerős lesz közöttünk az örkényi őrület-lavinának ez az egyre gyorsuló tempója.
Amikor Mátraszentannára érkezük, minden békés és nyugodt. A színpad fehér deszkázata (díszlet: Heresnyi Balázs) felénk lejt, a zsinórpadlásról lefelé lóg több sorban megannyi fehér ing függönye. Ártatlanság és makulátlanság. Mert minden megszépül, megtisztul ott, ahol kínos igyekezettel munkálkodnak ezen. Dúlhat a nagyvilágban háború, düböröghet a távoli frontok csatazaja, itt azonban idill van. Nem is igazán érteni, hogy ebben a faluban hogyan is játszódhat le később ugyanaz a háború, ami nagyban Európában zajlik. Ebbe a hótiszta fehérségbe belehazudódik mindaz, amit mi önmagunkról görcsös igyekezettel elhitetni akarunk: a makulátlan áldozat mi magunk vagyunk. Olyannyira, hogy ez a több száz ingből összeálló ing-függöny időről-időre leereszkedik, hogy vetítővásznaként szolgáljon a ’40-es évek filmhíradóinak. Propagandaháború zajlik: átgázolva mindenen és mindenkin — fehérré lúgozva az áldozatokat. A díszlet pont ezzel játszik: belemenekülni a dicsszólamok hazugságaiba, nehogy gyilkos valónkkal kelljen farkasszemet néznünk. Megdicsőitve száradnak az áldozatok.
Tóték e díszlet között tesznek-vesznek, hogy vendégül lássák tíz napra Gyula fiúk mélyen tisztelt őrnagyát (Görög László). Ebben a sürgölődésben még semmi esszenciális nincs. Mintha Béres Attila még nem szándékozna beindítani az előadás motorjait, kényelmes ráérősségben hagyja időzni a figyelmünket. Ha másra nem, hát arra mindenképpen hasznos az efféle lassan csordogáló, részletekben elidőző narrálás, hogy a karakterek egész nagyban, közelről szemlélhetően bontakozzanak ki. Hamisítatlan családi milliő a Tótéké, ahol Tót Lajos (Szatmári György) tűzoltóparancsnokából érződik, hogy nemcsak falujának tüzei fölött, hanem a családjának lelki tüzei fölött is képes őrt állni. Kiben létkérdésig nő a pottyantó szaga miatti aggodalom. Szatmári György Tót Lajosa addig és annyiban marad stabil, amíg nem zavarják világát kizökkentő momentumok. Azonban figurájában ott rejlik a néma figyelmeztetés: „a bajuszom húzgálásának következményeiért felelőséget nem tudok vállalni”.
Nádasy Erika Mariskája izeg-mozog, egyszerre a fronton szolgáló fiát féltő anya és a makulátlan igyekezet maga. Tótnéjában ott van az odafigyelés és a megszállotságig elmenő görcsös törődés. Tökéletes rezonőrje és hangosítója ezáltal ennek a gyűrűző tébolynak. Abszurdig hangosítja a szolgalekűséget, mely totálisan nyomasztóvá lesz az előadás során.
Ágika (Czakó Julianna) maga az izgalom. Félelemmel és kíváncsisággal fűtött az ő izgalma. Melyben nem csak az igazodás, hanem a kíváncsiság, a rákérdezés izgalma is ott van. Czakó Julianna a rákérdezés nyitottságával nemcsak a csodálatnak nyit teret, hanem egyszersmind ott van benne az „Őrnagyság” számonkérése is. Mert Ágika rácsodálkozása képes kérdőjeleket tenni ott is, ahol a sodró tébolyodottság mindent adottnak vesz.
A színpadon időnként körbe-körbe bicikliző Gyuri postás (Molnár Sándor Tamás) nem a klasszikus szent bolod univerzumának unikális képviselője. Inkább visszhangja és látlelete egy világnak, ahol a levelekkel való manipulálás és az információval való trükközés kortünet. Nem klasszikus „autista univerzum” az övé, sokkal inkább rezonőr. Molnár Gyurija időnként megszakítva körözéseit megáll, ki-kiszól a darabból, ami csak tovább erősíti a „valami bűzlik Dániában”-létérzésünket.
Mint startpisztolyra, úgy indul Görög László megjelenésével a sodró, magába rántó hajsza, mely majd az értelmünk utolsó bástyáit is beveszi. Görög László esetlen, poggyásza által elrántható Őrnagya beesik a színre. A teljesen elesett, szánalomra és segítségre szorulótól építi a figurát erős koncentrikussággal. A szagoktól, zajoktól, az árnyékától félő Őrnagy felhízlalódik Mariska főztjétől a szemével, gesztusaival rettegő szorongást kiváltó parancsnokig.
De mindezt olyan közegben teszi, ahol pont a rá irányuló várakozások hízlalják terebélyessé az őrnagyságát. Mert itt mindenki vár tőle valamit, mintha a Messiás lenne. Hinni akarnak mindnyájan ebben az álbékeszigetre festett háborús bódulatban. Tót hinni akar az alkalmazkodásért kapott nyugalomban, Mariska a parancsteljesítésért cserébe Gyula fiának majdan járó jutalomban. Ágika hinni akar a bálványozás mindent rózsaszínre festő erejében. És ha mindezért cserébe félni, rettegni kell az ásítástól, elalvástól, a gondolkodásnak a „gépességünket” megakasztó erejétől, hát cserébe meghozzák, önkéntelen természességgel, ezt az áldozatot.
Belelovallják magukat az eszement, bár teljesen normálisnak ható játékba, amelynek ütemét az Őrnagy diktálja. Sajátos örvénylésű játék ez, a téboly örvényléséé. Olyané, ahol minden egyetlen idealizált célnak, a még élőnek hitt Gyulának az érdekében történik. Rápörgetik magukat erre az Őrnagy által indított őrületspirálra, mert más megoldást nem látnak. Úgy tűnik, mintha nem is lenne más megoldás. Mert az Őrnagy mindnyájuknak ezt az egyetlen, normális viszonyulást vezényli. Béres Attila ezt a víziót növeli megkerülhetetlenül naggyá, melyben úgy rántja fel Mariska az alvó Tótot a fölről, mint a rongybabát. Nehogy a kedves Tótban botoljék el a mélyen tisztelt Őrnagy úr! Egyszeriben őrmester lesz Mariskából, a félelem terorrjának őrmestere.
Hajsza ez már: az irányíthatóságért és a méltóság megtartásáért folyó, nem önfeledt nevetésre késztető hajsza. Mi is, akik nézzük, részesei leszünk ennek a másik kedvében járó szédületnek, amelyre az egyetlen gyógyír az egyre több és több dobozolás.
A filmhíradókból az ing-függönyre vetített lebombázott házak, a „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország!” korabeli sanzonjával aláfestve az elviselhetetlen megszállottságot növesztik tovább. A frontra menetelő fiatal honvédek képsorai, és alatta a „Meghalni lehet, elfáradni nem!” horthysta propagandaszólamai szintén. Lecsupaszított idegvégződések élességével érezni, hogy a nemzeti szólam-téboly mindent maga alá gyűrően gigászivá válik.
Mindeközben a fehér kendermagos tyúk békés kapirgálása tovább élesíti ezt a groteszk rettegés-örvényt. Épp úgy, ahogy Tomaji főtiszelendő úr és Cipriáni professzor úr (mindkettő Kokics Péter) minden életszerűséget nélkülöző bölcselkedései is tovább fokozzák a fékevesztett hipnózist.
Pont ez a cél itt, hiszen ha elég gyorsan hajtogatja kezünk és elménk az egyenkarton egyenméretre vágott egyendobozait, akkor tökéletesen bizonyosak lehetünk abban, hogy fel se fog tűnni ez az egyentéboly, egyenszólam és egyendoboz-létezés.
Béres Attilla Örkény-olvasatában naturálisan érvényesül és totálissá nő a groteszk. Persze lehet, csupán arról van szó, hogy ma is sok a Tótunk, a Mariskánk, az Ágicánk, és a számbavehetetlen dobozunk. Végül Tótunk vérben tocsog és véres a marokvágó mellette. Czakó Julianna Ágicája marad a színen és hol ránk, hol a marokvágóra sandít. Mintha tőlünk várna választ.
Megjelent a Műút 2014048-as számában
Fotók: Éder Vera