2010 őszén tartotta a Debreceni Csokonai Színház Szergej Prokofjev A tüzes angyal című operájának magyarországi ősbemutatóját. Az Armel operaversenyre készült előadást mindössze hat alkalommal láthatta a debreceni közönség. Az azóta Csokonai Nemzeti Színház névre keresztelt teátrum 2014 novemberében újra elővette Silviu Purcărete a kritikusok és a szakma által is sokat méltatott rendezését.
Az 1919–26 között íródott Prokofjev-operát csak 1955-ben, két évvel a szerző halála után mutatták be Velencében, és A tüzes angyal azóta sem vált igazán a nemzetközi operakánon részévé. Nehézkes, sűrű szövésű zeneműről van szó, sem megszólaltatni, sem befogadni nem könnyű. A Prokofjev által franciául írt librettó dramaturgiája is eléggé problémás, lévén hogy egy terjedelmes regény adaptációjáról van szó. A zeneszerző az orosz szimbolizmus kulcsfigurája, Valerij Brjuszov Tüzes angyal című regényét dolgozta át, meghagyva főbb szereplőit és motívumait, de alaposan megnyirbálva a szerteágazó cselekményt és az eredeti mű komplex szimbólumrendszerét, sőt néhol az ok-okozatiság is az adaptációs folyamat áldozatául esett. A több száz oldalas regénynek a váza maradt csupán a kulcsfordulatokkal, melyek így mégiscsak képesek végigvinni a cselekmény vezérfonalát. A zene tempója sodorja az eseményeket, a miértekre kapott válaszok hiányában azonban sok minden megmagyarázatlan marad, de ez az előadásban mégsem zavaró, hiszen a szimbolizmus esszenciája az álom, a misztika, a mágia és a természetfeletti, a túlvilág és a halál, valamint a mindezt átszövő mély érzékiség, amiből Purcărete koherens és jól működő színpadi nyelvet teremt. Sötét, lázálomszerű víziója a racionalitáson túli világba, inkább metafizikai, mintsem valós utazásra kalauzolja a nézőt, ahol megszűnnek az észérvek, a logikus és racionális magyarázatok, eltűnik a szigorú kauzalitás.
Purcărete operarendezése már nyitányában is rendhagyó. A zenekar helyett némajátékkal indul az előadás, az állandóan színen lévő főszereplőt, Mefisztót pedig prózai színész (eredetileg Trill Zsolt, mostani szereposztásban Mészáros Tibor) alakítja. A vastag fehér sminket viselő frakkos Mefisztó bohócorrú clownok társaságában jelenik meg, vörösboros poharába mártva ujját vérszínű R betűvel jelöli meg a fiatal lovag, Ruprecht homlokát, életre keltve a szoborrá merevedett szereplőt, majd patás cipőjében kissé bicegve odalépked a zenekari árokhoz és jó karmesterhez illően int a zenekarnak. Kezdődhet a zene, kezdődhet a játék, aminek az első pillanattól az utolsóig ő a dirigense. Purcărete láthatóan vonzódik a farce-hoz és a fehérre festett arcú, piros orrú clownokhoz, illetve a köréjük épített közjátékokhoz, és szívesen csempészi be azokat rendezéseibe, ahogy azt Shakespeare Viharja esetében is láthattuk. Disszonanciáról szó sincs, a bohócjátéknak Shakespeare-nél épp olyan helye van, mint A tüzes angyal interpretációjában. „Nem tudom, léteznek-e démonok és angyalok, ezért ha ezt a történetet farce-ként játsszuk, érthetővé válik: ők mind színházi ördögök. És a színházban az ördög is csak egy szereplő” — indokolta választását a rendező. Mefisztó valóban egyszerre clown és cirkuszi porondmester, aki a színek változásáért felel, ugyanakkor az orosz irodalmi hagyományokhoz, főként Bulgakovhoz hűen, mindent mozgató és mindent elrendező természetfeletti erő is. Ő mozgatja a díszletet, szövi a cselekmény szálait, és ha kell, a hátán hozza elő a szereplőket az egész színpadot uraló díszletelemből, a hatalmas fekete varázsdobozból.
Purcărete ördögi színjátékát rendszeres alkotótársával, Helmut Stürmer díszlet- és jelmeztervező, light designer segítségével eleveníti meg. Stürmer egy hatalmas, minden oldalról nyitott, mégis sötét és átláthatatlan varázsdobozt álmodott a színpadra, mely időnként fordul egyet, újabb és újabb rémlátomásokba engedve betekintést, de jelzi a Ruprecht és Renáta által megtett vándorutat is. Annak ellenére, hogy minden oldalról körbejárjuk a sötét varázsdobozt, igazából sosem látunk teljesen bele, valami mindig rejtve marad. Első pillantásra ugyanúgy elüt a monumentális fekete doboz a XVI. századi történettől, ahogy Derek Jarman díszlete Ken Russell Ördögök című filmjében, mégis éppen az időtlenség nyomatékosítása miatt válik szerves részévé mindkét esetben a cselekménynek. Mefisztó és rejtelmes ládája segítségével jutunk el a fogadóból, ahol Ruprecht lovag és az angyali szépségű, de sötét démonokkal küzdő Renata először találkoznak és egymásba szeretnek, majd őrült bolyongásba kezdenek, hogy felleljék Heinrich grófot, akiben Renata az őt gyermekkora óta kísértő Madielt, azaz a tüzes angyalt vélte felfedezni. Kalandos útjuk során először boszorkány jövendöl baljós véget a lánynak, de Ruprecht eljut Agrippa házába is, hogy a mágia tudományának segítségével kapjon választ kérdéseire. Az utazókat mindenütt misztikum, ködös jóslatok és természetfölötti erőkkel cimboráló boszorkányok, tudósok és jósok veszik körül. Fekete köpönyeges boszorkánykórus ereszkedik alá, koporsójukat cipelő kriptaszökevények vonszolják magukat a színen, megjelennek a sátán kutyái is, de nem hiányozhat a történetből Faust és Mephistophélès sem, akik a librettó alapjául szolgáló regény végén is feltűnnek. Mintha egyik lázálomból a másikba csöppennénk, miközben Renata egyre inkább saját rögeszméje foglyává válik. Meggyőződése, hogy Madiel, azaz a tüzes angyal nem más, mint az őt elcsábító, majd elutasító Heinrich gróf, és hiába Ruprecht lovag odaadó szerelme, Renata megszállottként kutat Heinrich után. A lány végső kétségbeesésében egy kolostor zárt falai között remél menedéket saját démonai elől, érkezésére azonban az apácákat mintha csak az ördög szállta volna meg, az apácaruhák alól csipkés bugyik és harisnyakötők bukkannak elő, a zárdafőnöknő pedig magával Mefisztóval kezd groteszk üzekedésbe. A zárdalakók fékevesztett orgiájából (itt megint sok a hasonlóság Ken Russell már említett botrányfilmje és A tüzes angyal között, bár a színpadon minden visszafogottabb, stilizáltabb) egyedül Renáta marad ki, mégis mindenki őt okolja, az apácák vágyainak rabul eső inkvizítor pedig végül kimondja rá a máglyahalál ítéletét.
Nemcsak az események követik egymást felfokozott tempóban, de Renata érzelmei is egyik pillanatról a másikra változnak. A hangulati hullámzások miértjeire nincs magyarázat, a belső motivációk feltárására, ahogy a lélektani fejlődés felépítésére sincs lehetőség, mert a zene csak sodorja a szereplőket egyik színből a másikba. Cserébe viszont a zene páratlanul színesen tükrözi az őrület határmezsgyéjén egyensúlyozó fiatal nő érzelmeinek váltakozását, és megszólaltatja lelkének legfinomabb rezdüléseit is, amitől Renata szerepe a hangulati telítettségen túl sokszínűséget is kíván, sőt színészileg is komoly feladatot ró megformálójára. Purcărete pedig úgy teremt koherenciát az események között, hogy egyáltalán nem próbál koherens és főleg logikusan felépített cselekményt színre vinni, helyette sötét, érzelmileg telített és erotikával fűszerezett álomképeket vetít elénk, így adva megfelelő kontextust a váratlan és heves érzelmi változásoknak. Az, hogy Renata egy pillanat alatt beleszeret Ruprecht lovagba, majd ugyanilyen hamar kiszeret belőle, Heinrich grófot üldözi megszállott vágyakozással, majd apácazárdába vonul, látomások laza láncolatából áll össze, a köztük lévő átmenet megteremtése pedig Mefisztóra van bízva.
A színpadot uraló monumentális díszletnek, a néma szereplők expresszív játékának és az ötletes maszkoknak (maszk és installáció: Varga-Járó Ilona) köszönhetően, noha operáról van szó, a zene inkább csak a különleges látványvilág atmoszférateremtője marad. A zenemű fajsúlyos akkordjai, sietős tempója és egyszerre modern, mégis a nagy elődök hagyományaiból táplálkozó hangzása a látványban, pontosabban a látvány által teljesedik ki igazán és válik elementáris, minden érzékre egyaránt ható élménnyé. Fontos része volt az ősbemutatónak a szereplők kiválasztása is, akiktől színészként is rengeteget követelt a rendezés. Renata szerepében a törékeny olasz szépség, Cristina Baggio (a másik szereposztásban a hasonló alkatú Rálik Szilvia) volt látható, az inkvizítor kicsiny, de jelentős szerepében Cseh Antal tűnt fel, Ruprecht lovag szerepében az eredeti előadásban is és a felújított változatban is Haja Zsolt (a másik szereposztásban pedig Busa Tamás) állt színpadra. A mostani változatban Bátori Éva kapta meg Renata szerepét, aki már alkata miatt sem bizonyul szerencsés választásnak. Bátori próbál ugyan helyt állni a szerepben, de színészileg sem igazán sikerül hitelessé tennie Renata érzelmi változásait, mivel játéka többnyire egysíkú marad. A felújítás legnagyobb vesztesége mégis Trill Zsolt, akinek öniróniával fűszerezett, groteszk, akrobatikus ügyességű Mefisztója már puszta színpadi jelenlétével rengeteget adott az előadáshoz. Mészáros Tibor is remek színész, az ő Mefisztója azonban teljesen más, elegánsabb, de kimértebb, mozgása visszafogottabb, ami nem feltétlenül válik az előadás javára, mivel az orosz irodalomban, az ördög figurájában is fellelhető egy jó adag önirónia és még annál is több energia. Ebben a műben Mefisztó kell, hogy az egyetlen igazán cselekvő szereplő legyen, aki örök mozgásban van, és ezáltal hajtja, viszi előre az eseményeket.
Ritka, hogy egy vidéki színházban ilyen kivételes operaelőadás születik, az meg még ritkább, hogy pár év elteltével az előadás újra látható legyen. A felújított változat nyújtotta élmény azonban messze elmarad az ősbemutató minden elemében világszínvonalú kivitelezésétől. Brjuszov írja a regényben, hogy „szenvedélyes érzés nélkül nincsen igaz örömben része senkinek”. Az opera felújításából pont az a szenvedélyes előadásmód veszett ki, amelyből a közönség igaz örömöt meríthetne. A látvány és a zene továbbra is delíriummal teli és lebilincselő, markáns színészi alakítások nélkül azonban mégsem izzik fel A tüzes angyaltól a színpad.
Megjelent a Műút 2015049-es számában