Fiatalkorom meghatározó élménye volt 1996–97-ben a Csarnok Kultusz Motel évada a Miskolci Nemzeti Színházban, ahol addig csak Zsótér Sándor rendezéseit tudtam értékelni (lehet, ha ma látnám az akkori előadásokat, máshogyan vélekednék, ám semmi garancia nincs arra, hogy fejlődött volna az ízlésem az elmúlt húsz évben). Csarnok alatt tényleg a színház szerelőcsarnokát kell érteni, melyet ugyan már korábban is használtak játszóhelyként, de ebben az évadban éreztem azt, hogy megtalálta végre valódi „funkcióját”, amikor Kamondi Zoltán koncepciója alapján létrejött itt a „Kultusz Motel”. Az a kísérleti színházi műhely, mely aztán a következő években már Miskolctól függetlenül vált legendás vándorszínházzá az Egymást érintő című sorozat révén, melyben minden alkalommal más és más rendező állított színpadra egy, az előzőhöz valamilyen módon kapcsolódó előadást (a különböző kifejezőeszközök, eltérő formanyelv, sőt a műfajok sokfélesége miatt nem lehet leegyszerűsíteni „darab” vagy „dráma” fogalomra ezeket). Miskolcon többek között Lukáts Andor, Bérczes László, Valló Péter, Szemző Tibor, feLugossy László, Eszenyi Enikő vett részt a sorozatban — hogy most csak a rám legnagyobb hatással bíró rendezéseket említsem, melyek nem kevés tanulságát, a színpadi megoldások eredményeit majd performanszaimban, happeningjeimben felhasználtam, miként ezek olykor nagyon nem színpadi megoldásai (például a közönség megsétáltatása a színház pincéiben az előadás szerves részeként) is komolyan inspiráltak a későbbiekben. Ugyanebben az évadban láttam a Médeia-variációk című Kamondi rendezte darabot is, melyet maga írt az irodalmi előzmények felhasználásával, végül ez lett a Csarnok egyetlen „hagyományos” premierje (az akkor épp alakulóban lévő Bárka társulata végül nem mutatta itt be a Don Quijote-változatát) — Zoli szinte kényszeres, végletekig menő, szigorú analízise, mélyre ható elemző szándéka már itt megmutatkozott, ahogyan egyértelműen megmutatta: a Médeia nem a bosszú, hanem a kétségbeesett lázadás drámája. „Nekem fontos ez a motívum egy olyan korban, amiben alig megvalósítható napi feladatot jelent tudomásul venni és lenyelni azt a világot, ami körülvesz. De amikor azzal bíbelődöm, hogyan lehetne ezen változtatni, akkor minden megoldás szánalmasnak, ügyetlennek, nevetségesnek tűnik. Erről akarok beszélni: mennyire kétségbeesett, suta, szükségszerű és tragikus ma a lázadás” — ahogyan Bérczes László akkori interjújában fogalmazott.
2011 őszén szinte véletlenül (konkrétan pedig Szegő János ajánlására) kerültem mellé, a Megvagyunk egymással című Dorota Masłowska-darabot dolgoztuk át és adaptáltuk a magyar miliőbe Garai Judit dramaturg és Pászt Patrícia, az eredeti darab fordítójának társaságában. Abban, ahogyan mondatról mondatra írtuk át a szöveget, gyakran visszatérve egy-egy megoldáshoz, újra javítva azt, vagy épp abban, ahogy számtalan szövegváltozattal (majd a próbafolyamat során többféle jelenettel vagy -részlettel) kísérleteztünk, azokat megtartottuk vagy elvetettük, a fentebb említettem analíziskényszer és alaposság, egy maximalista alkotó a tárgy lehető legjobb megmunkálását célzó minimális elvárása mutatkozott meg — amiképpen „zsarnokian” megkövetelte mindenkitől a pontosságot, a fegyelmet, a mindenre kiterjedő odafigyelést is. Ugyanekkor ismertem meg mély emberségét és (olykor sötét) humorát — ez utóbbiak is végtelenül közel állnak hozzám. (A darab Lángoló kerépár címmel került bemutatásra 2012 januárjában a Bárkában, ám akkorra hirtelen és tökéletesen kiherélődött a színházvezető döntése miatt [erről több helyütt is beszéltem annak idején].)
Azóta nem nagyon találkoztunk, de váltottunk néha üzenetet, épp ezek hangvétele miatt voltam biztos abban, bármikor is fussunk össze újra, a beszélgetés épp úgy folytatódik majd, mintha csak előző este ittunk volna utoljára együtt valamit. Hát ez már soha nem fog megtörténni.
Nincs két hete, hogy elért a halálhíre. Értetlen néztem a betűket a fekete-fehér fénykép alatt, ahogy kegyetlen szavakká, azok pedig kíméletlen mondatokká formálódnak.
Épp a végén járt új filmje utómunkálatainak. A film címe: Halj már meg. Amilyen cinikus szar vagyok, valahol szeretni szoktam az ilyen morbid együttállásokat. Ezt sosem fogom kedvelni.
„Eddigi életemben soha nem éltem át azt a pillanatot, amikor azt mondtam volna: »Kérem szépen, én most beléptem ezen az ajtón, és le is ülök, mert nagyon tetszik ez a hely«” — mondta a már idézett interjúban. Nem tudom, hol van most. Csak annyit tudok, hogy ismét megrogyott az ég, pedig eddig sem volt tökéletesen alátámasztva.