Deres Kornélia

Deres Kornélia

(1987, Miskolc) Makói Medáliák-díjas költő, egyetemi adjunktus, az ELTE BTK-n doktorált. Kötetei: Szőrapa (JAK-Prae, versek, 2011); Képkalapács. Színház, technológia, intermedialitás (JAK-Prae, színházelméleti monográfia, 2016); Bábhasadás (Jelenkor, versek, 2017); Emma és Elefánt (Tessloff-Babilon, mesekönyv, 2018). Fotó: Jelenkor Kiadó / Tillai Tamás

Cselekvő növények, állati ágensek — és kortárs színreviteleik

Jelen tanulmány célja felvázolni pár fontosabb kérdésirányt az ökopolitikai szemlélet kortárs színházi előadásokra, performanszokra, illetve installációkra gyakorolt hatásaival kapcsolatban, főként a növények és állatok sajátos időbeliségének, jelenlétének, valamint emberrel való viszonyának megtapasztalhatósága, illetve bemutathatósága szempontjából.

Szenvedő testek és (hason)másaik

Jelen tanulmány a mozgóképek és az emberi testek közötti intermediális viszony reprezentációban betöltött szerepét kívánja megvizsgálni. S teszi mindezt olyan kortárs színházi példákon keresztül, amelyek valamilyen formában az erőszak ábrázolásának mediális határaira kérdeznek rá. Az erőszak-reprezentáció problémája többek között azért válhat a színház és a médiumok kapcsolatának produktív kutatási fókuszává, mivel képes speciális, liminális szituáció(k) felmutatására, amely során a mediatizáltság olyan fogalmak tükrében válik olvashatóvá, mint az autentikusság, az etikusság, a tabu vagy a felelősség. A most következő esettanulmányok arra mutatnak rá, ahogyan az erőszak látványa, valamint az erőszak képei és a képek erőszakossága közötti többirányú kapcsolat a figyelmet a test hiányából fakadó helyettes jelenlétnek a valóshoz és az imagináriushoz való viszonyára, illetve a test vagy a testet felidéző képek és bábuk szemlélésének etikai rétegeire irányítja.

Időrétegek, rétegzett idők

Jelen tanulmány a magyar színház közelmúltjában sajátosan fontos szerepet betöltő Mozgó Ház Társulás előadásai kapcsán vizsgálja a különféle idő-modellek és tapasztalatok megjelenését az intermedialitás színpadán. Ezen belül különösen érdekes, hogy a változatos technológiai médiumok és a színházi testek összjátékai miképpen hívják fel a figyelmet arra, hogy az idő és az emlékezet színházi ábrázolásakor mind tematikai, mind formai értelemben mindinkább az érzékelésbeli töredezettség, a szimultaneitás, a személyes narratívák hálózatai kerülnek előtérbe. Ennek eredményeképpen a színház utat nyithat „az intermediális konfrontációk számára, miközben kritikai reflexióra buzdít azzal kapcsolatban, hogy a technológiai fejlődés milyen hatást gyakorol az emberi emlékezet, érzékelés, gondolkodás és képzelet módjaira.”

Nem felejt

Pénteken megváltunk Derestől, az Északi vártól, felmenőim otthonától. Az üzlet gyorsan megköttetett: egyetlen, tiszta vágással. A házi holmik azóta vánszorognak, vándorolnak. Szekrények kerülnek új gazdához. Szekrények, amiken keresztül havas emlékekre lestem. Ma már csak tárgyak egy elhasználódott múltból. Régiségek, csecsebecsék, antikvár anapesztusok.

Demencia

Mikor az elmén végigsöpör az utolsó vihar,
a földeket feldúló, a kérlelhetetlen, végül
tökéletes csend lesz. A meztelen tereket
álemlékekkel vonjuk be, de valósabbnak
tűnnek majd bárminél. A gyerekkorból csak
anyánk keze és a szagok, erre rezonálnak
a neuronok. Lányunk már ismeretlen arcot kap.

Kijárat

Az emberek végül gőgössé váltak, fel akartak
érni az égig, meghúzni az Isten szakállát.
Ezért elkezdtek angyalokat ölni, szárnyaikat
pedig a habarcsba keverték...

Sötét vagy

Álmomban megöltem egy embert. Szeretek álmodni. Egy fenyegetőjános volt. De én nem csípem, ha fenyegetnek. Úgy tűnik, alvás közben sem. Van ez az önimádó típus, aki azt hiszi, övé a meccs, ha rád ront: perrel, késsel, puskával, vodkásüveggel, pofonnal. Sötét utcákon járva füledbe sziszegi, hogy baj lesz, ököllel esik neked hátulról, közben nappal nemegyszer értelmiséginek hazudja magát, csúszik-mászik a csillogó porban. Persze a gyávák társasága csak a nappalra mer majd emlékezni. És elnéz mindent, ha az érdek azt diktálja. Na, ezt az egyet én most legalább elkaptam. Mit szépítsük, darabjaira szedtem. Nem kifejezetten dühösen, még a cukor sem ment fel bennem. Higgadt voltam, mint egy vérnyomelemző. Már-már szelíd. Mostantól nem bánt senkit, nem rondít bele az agyközi kapcsolatokba. Csendben marad, ahogyan azt mindig is kellett volna. Erre ébredtem északon.

Mercedes Benz

Kölnben pont egy kocsma fölött laktam. Még sosem laktam kocsma fölött azelőtt. A helyre csak olaszok jártak: melegítőnadrágos, nyegle fiúk és szivarozó, kopasz ürgék. Egyszer délelőtt belestem oda, de csak a játékgépek csöndje ült a pultnál, meg Tony Soprano. Az olaszok minden este a szerencséjükkel játszottak, alkalmanként pedig focimeccset néztek a tévében, üvöltöztek. Füstös éjjeli fiúklub. Orrfacsaró. Egyszer ordító táncdalra riadtam éjfélkor: digók keringőztek az utcán. Életre kelt nippek a zenélő dobozból, kopogó lábú kísértetek.

Praha Baba

Saját őszöm Prágában pont egy ilyen aranykoronás, kövér porcelánded mellett töltöttem, egy viszonylag átlátszó üvegvitrin mögött. Kíméletből helyeztek engem oda, szanatóriumi kezelés helyett. A vitrin mögötti világ a város tudattalanjaként lüktetett, ott laktunk hát a helyiek elnyomott mosolyai közt. Csendben lakmároztunk a frusztráció falatkákból. Minket erősített.