![](https://muut.hu/wp-content/uploads/SLIDER-KÉP-500x250-152.png)
Deres Kornélia versei a legutóbbi Műútból
![](https://muut.hu/wp-content/uploads/KÉP-1_A-vakok-és-az-elefánt-Simon-Zsuzsanna-fotója-768x512.jpg)
Jelen tanulmány célja felvázolni pár fontosabb kérdésirányt az ökopolitikai szemlélet kortárs színházi előadásokra, performanszokra, illetve installációkra gyakorolt hatásaival kapcsolatban, főként a növények és állatok sajátos időbeliségének, jelenlétének, valamint emberrel való viszonyának megtapasztalhatósága, illetve bemutathatósága szempontjából.
![](https://muut.hu/wp-content/uploads/16.12.20.Deres-Kornelia_slide.jpg)
Jelen tanulmány a mozgóképek és az emberi testek közötti intermediális viszony reprezentációban betöltött szerepét kívánja megvizsgálni. S teszi mindezt olyan kortárs színházi példákon keresztül, amelyek valamilyen formában az erőszak ábrázolásának mediális határaira kérdeznek rá. Az erőszak-reprezentáció problémája többek között azért válhat a színház és a médiumok kapcsolatának produktív kutatási fókuszává, mivel képes speciális, liminális szituáció(k) felmutatására, amely során a mediatizáltság olyan fogalmak tükrében válik olvashatóvá, mint az autentikusság, az etikusság, a tabu vagy a felelősség. A most következő esettanulmányok arra mutatnak rá, ahogyan az erőszak látványa, valamint az erőszak képei és a képek erőszakossága közötti többirányú kapcsolat a figyelmet a test hiányából fakadó helyettes jelenlétnek a valóshoz és az imagináriushoz való viszonyára, illetve a test vagy a testet felidéző képek és bábuk szemlélésének etikai rétegeire irányítja.
![](https://muut.hu/wp-content/uploads/Idoretegek-retegzett-idok.jpg)
Jelen tanulmány a magyar színház közelmúltjában sajátosan fontos szerepet betöltő Mozgó Ház Társulás előadásai kapcsán vizsgálja a különféle idő-modellek és tapasztalatok megjelenését az intermedialitás színpadán. Ezen belül különösen érdekes, hogy a változatos technológiai médiumok és a színházi testek összjátékai miképpen hívják fel a figyelmet arra, hogy az idő és az emlékezet színházi ábrázolásakor mind tematikai, mind formai értelemben mindinkább az érzékelésbeli töredezettség, a szimultaneitás, a személyes narratívák hálózatai kerülnek előtérbe. Ennek eredményeképpen a színház utat nyithat „az intermediális konfrontációk számára, miközben kritikai reflexióra buzdít azzal kapcsolatban, hogy a technológiai fejlődés milyen hatást gyakorol az emberi emlékezet, érzékelés, gondolkodás és képzelet módjaira.”
![](https://muut.hu/wp-content/uploads/15.05.13.Deres-Kornelia_slide.jpg)
Pénteken megváltunk Derestől, az Északi vártól, felmenőim otthonától. Az üzlet gyorsan megköttetett: egyetlen, tiszta vágással. A házi holmik azóta vánszorognak, vándorolnak. Szekrények kerülnek új gazdához. Szekrények, amiken keresztül havas emlékekre lestem. Ma már csak tárgyak egy elhasználódott múltból. Régiségek, csecsebecsék, antikvár anapesztusok.
![](https://muut.hu/wp-content/uploads/Demencia.jpg)
Mikor az elmén végigsöpör az utolsó vihar,
a földeket feldúló, a kérlelhetetlen, végül
tökéletes csend lesz. A meztelen tereket
álemlékekkel vonjuk be, de valósabbnak
tűnnek majd bárminél. A gyerekkorból csak
anyánk keze és a szagok, erre rezonálnak
a neuronok. Lányunk már ismeretlen arcot kap.
![](https://muut.hu/wp-content/uploads/Kijarat.jpg)
Az emberek végül gőgössé váltak, fel akartak
érni az égig, meghúzni az Isten szakállát.
Ezért elkezdtek angyalokat ölni, szárnyaikat
pedig a habarcsba keverték...
![](https://muut.hu/wp-content/uploads/15.04.09.Deres-kornelia-Slide.jpg)
Álmomban megöltem egy embert. Szeretek álmodni. Egy fenyegetőjános volt. De én nem csípem, ha fenyegetnek. Úgy tűnik, alvás közben sem. Van ez az önimádó típus, aki azt hiszi, övé a meccs, ha rád ront: perrel, késsel, puskával, vodkásüveggel, pofonnal. Sötét utcákon járva füledbe sziszegi, hogy baj lesz, ököllel esik neked hátulról, közben nappal nemegyszer értelmiséginek hazudja magát, csúszik-mászik a csillogó porban. Persze a gyávák társasága csak a nappalra mer majd emlékezni. És elnéz mindent, ha az érdek azt diktálja. Na, ezt az egyet én most legalább elkaptam. Mit szépítsük, darabjaira szedtem. Nem kifejezetten dühösen, még a cukor sem ment fel bennem. Higgadt voltam, mint egy vérnyomelemző. Már-már szelíd. Mostantól nem bánt senkit, nem rondít bele az agyközi kapcsolatokba. Csendben marad, ahogyan azt mindig is kellett volna. Erre ébredtem északon.
![](https://muut.hu/wp-content/uploads/15.03.05.Deres_kep.jpg)
Kölnben pont egy kocsma fölött laktam. Még sosem laktam kocsma fölött azelőtt. A helyre csak olaszok jártak: melegítőnadrágos, nyegle fiúk és szivarozó, kopasz ürgék. Egyszer délelőtt belestem oda, de csak a játékgépek csöndje ült a pultnál, meg Tony Soprano. Az olaszok minden este a szerencséjükkel játszottak, alkalmanként pedig focimeccset néztek a tévében, üvöltöztek. Füstös éjjeli fiúklub. Orrfacsaró. Egyszer ordító táncdalra riadtam éjfélkor: digók keringőztek az utcán. Életre kelt nippek a zenélő dobozból, kopogó lábú kísértetek.
![](https://muut.hu/wp-content/uploads/15.01.29.Deres-Kornelia_slide.jpg)
Saját őszöm Prágában pont egy ilyen aranykoronás, kövér porcelánded mellett töltöttem, egy viszonylag átlátszó üvegvitrin mögött. Kíméletből helyeztek engem oda, szanatóriumi kezelés helyett. A vitrin mögötti világ a város tudattalanjaként lüktetett, ott laktunk hát a helyiek elnyomott mosolyai közt. Csendben lakmároztunk a frusztráció falatkákból. Minket erősített.