Kategória Színház

Kevesen hiszik el, hogy a társulat életben tartása, menedzselése, magas szintű működtetése, újabb és újabb kihívásoknak való megfeleltetése, új utak keresése, különböző partnerek felkutatása egész embert kíván, állandó készenlétet igényel, és önmagában alkotásnak tekinthető. A közönséggel nemcsak konkrét darabok segítségével teremthetek kapcsolatot, hanem a társulaton keresztül, annak a transzcendens állapotnak köszönhetően, amelyben az előadók a színpadon léteznek.

Magyarkanizsa világa rendkívül erősen hatott rám, nemcsak kulturális sokszínűségével, hanem egzisztenciális mélyrétegeivel, az ottani emberek, sorsok megismerésével. Sajátos létezésmódjuk és világfelfogásuk, illetve az a tudat, hogy én is közéjük tartozom, markánsan rányomta bélyegét szemléletemre. Később éreztem meg igazán ennek fontosságát, amikor Budapest érintésével Franciaországba mentem, beindítottam a saját csoportomat, és alkotni kezdtem. Első előadásaim erős szálakkal kötődtek Délvidékhez. A Pekingi kacsa személyes létélményemre támaszkodott, a kanizsai színház lehetőségét vagy lehetetlenségét próbáltam megfogalmazni a darabon keresztül. A hét rinocéroszbőrben nagyapám figuráját rajzoltam meg. A Comedia tempio megalkotását Csáth Géza novellái inspirálták, a bácskai archetípust állítottam a darab középpontjába. Az Orfeusz létráiban Tolnai Ottó költői világát jelenítettem meg a színpadon.

Mindegy, hogy tényszerűen mi volt a Miskolci Nemzeti Színház indoka arra, hogy egy évadon, sőt két hónapon belül két különböző rendezésben, két különböző játszóhelyen mutassa be Anton Pavlovics Csehov Sirály című művét, és mindegy, hogy mi volt a célja vele. Mert ez a gesztus akarva vagy akaratlanul, de a színház lényegéről, a színházértés és ‑befogadás alapjairól beszél; arról, hogy az előadás egyáltalán nem csak a színdarab színpadra állítása, hanem az írott szövegnek, a rendező arról alkotott képének, a színészek saját és egyéni hozzáállásának (értelmezésének), és a vizualitásért, kivitelezésért felelős művészek lényegi hozzájárulásának összessége. (És akkor olyan kevésbé megfogható dolgokról, mint az adott este működése az aznapi közönség látható-érezhető-érzékelhető reakcióinak függvényében, még nem is ejtettünk szót.) Ennek a gondolatnak a tudatosítása a színházszerető közönség körében hosszú távon túlbecsülhetetlen hatással bír a színház fejlődésére — már csak azért is, mert egy „a Rómeó és Júliát már láttam iskolásként, minek nézném meg újra”, vagy egy „a Tótékat ismerem, láttam Latinovitscsal, tehát ez a bemutató nem érdekel” olyan béklyó a rendezők kezén, amely korlátozza a művészi szabadságot. És mert egy darabot, rendezést, játékot, díszletet egyaránt értékelni tudó nézőközönség törvényszerűen „vájtfülűvé” válik, és kevésbé lesz elutasító — hogy Trepljov szavait idézzük — az új formákkal szemben.

A rendszerváltás előtti időszak egyik komoly, a maga teljességében a mai napig feltáratlan, egyéni és társadalmi szinten is feldolgozatlan problémája az ügynökkérdés. Nem csoda, hogy az utóbbi években egyre szaporodnak a témával foglalkozó alkotások: Bergendy Péter A vizsga, Török Ferenc Apacsok, Cserhalmi Sára Drága besúgott barátaim című filmjei, Réczei Tamás Hangyabolydulás című színműve. Mivel a rendszerváltás óta eltelt időszakban sem a jobb- sem a baloldali kormányok nem hozták nyilvánosságra a besúgók listáját, kézenfekvőnek tűnik a feltevés, hogy az elmúlt rendszer kiszolgálói ma nemcsak köztünk élnek, de meglehet, jelentős politikai, közéleti szerepet töltenek be. Pintér Béla ezúttal sem fél szembesíteni bennünket ezzel a kellemetlen igazsággal és számon kérni mindazt, ami egyelőre hatalmas hiányjelként szerepel a közelmúlt történelmében. Pintér fikciós elemekkel készíti el kíméletlen kordokumentumát a rendszerváltás előtti időszakban működő besúgóhálózatról, és az előadás egyben a ma pengeéles kritikája is. Legújabb darabja megmutatja a késő Kádár-korszak politikai rendszerének minden torzságát. A hétköznapi emberek sorsán és egyéni tragédiáin keresztül mutat be egy egész korszakot, amiről szeretnénk azt gondolni, hogy a múlt részévé vált, de éppen az ügynökkérdéshez hasonló rendezetlen ügyek, a fel nem tárt titkok miatt nagyon is eleven része a mának.

Négy drámát tartalmaz Borbély Szilárd Szemünk előtt vonulnak el című kötete. Az Olaszliszkai mögött Szögi Lajos tanár meglincselésének médiából ismert története áll. Az Akár Akárki a tőke, a fogyasztás logikája által testté züllesztett emberről, a Szemünk előtt vonulnak el a nem létező hatalomnak kitettek céltalan tévelygéséről „szól”. Az Istenaszszony Debreczen pedig arról, miként viseltetik egy város a maga korában azokkal, akik később egy nemzet meghatározó alakjai lesznek. Drámákról, azok könyvbeli, színpadi lehetőségeiről, továbbá színház és politika, színház és társadalom viszonyáról, az emlékezés fontosságáról és felelősségéről, valamint a hamis mítoszokról írt Borbély Szilárd az e-mailekben feltett kérdésekre.

Pályám alakulását döntően befolyásolta, hogy néptáncosként indultam. A táncszakmát akkoriban erősen kodifikált, merev, hierarchikus rendszer jellemezte. A kiválasztott és felkent szakértők — volt köztük újságíró, lapszerkesztő, néprajzos, népzenész — valamilyen valódi vagy áltudományos, megragadható esztétikai alapot nélkülöző szemléletre hivatkozva, akár hittel, akár cinikusan, mindenesetre kitartóan és gőgösen kérték számon az előírásokat. Őket neveztük ironikusan folklórrendőröknek. Eszembe jut a marketing egyik alaptörvénye, miszerint azt kell fogyasztani, ami jó. De mi a jó? Az, amiről a szakértő azt mondja. És ki a szakértő? Akiről azt mondom, hogy szakértő. Nagyjából ilyen volt a helyzet a tánc területén, és voltaképpen a rendszer egészét ez jellemezte. Nem tagadhatjuk le, hogy a korszak amatőr néptáncmozgalmában a közösséghez tartozás örömén, a színpadi bemutatkozás lehetőségén túl némi romantikus nemzeti dac és szittya öntudat is megmutatkozott, amellyel azt üzentük, hogy magyarok vagyunk, még akkor is, ha itt ülnek a nyakunkon az oroszok. Amúgy meg sok jó élményt őrzök abból az időszakból, de amint alkotásra került sor, azonnal láthatóvá váltak az árkok és a lőállások.

Ahogy feltetted a kérdést, azonnal az jutott eszembe, hogy vajon van-e bennem elköteleződés, s ha igen, valóban a mozgás és a tánc iránt köteleződtem el, vagy valami más iránt, aminek fontos része a mozgás. Ráadásul az általam közel három évtizede irányított Artus Társulat tevékenysége ugyancsak besorolhatatlan, alkotásaink nem préselhetők be műfaji kategóriák közé, amelyek szerintem mindig mesterségesek és leegyszerűsítőek.

Viszonylag hamar találkoztam a mozgás élményével, amikor még nem voltam ennek tudatában. Minden bizonnyal valamiféle hiányérzetből fakadt, hogy ösztönösen próbáltam keresni az önkifejezés lehetőségeit, ami oldotta a bennem felgyülemlett feszültséget. Mivel szüleim siketnémák, először az általuk használt jelnyelvet ismertem meg, vagyis az lett az anyanyelvem. Egy racionális világ durván meg akart fosztani ettől, hogy belekényszerítsen a kizárólag verbalitásra épülő iskolarendszerbe, ám ennek sokáig ellenálltam, egy ideig nem voltam hajlandó szavakkal kifejezni magam, mert úgy hittem, megcsalnám azt a világot, ahonnan jöttem. Nyolcan voltunk testvérek — később már hatan maradtunk —, rendkívül nehéz körülmények között éltünk, mindannyian egy szobában laktunk, és gyakran éheztünk, de édesanyám lelki tisztaságával, szeretetével mindezt elviselhetővé tette. Édesapámat hamar elveszítettük egy súlyos betegség következtében, akkor anyám pszichésen megroppant, az állam pedig úgy döntött, hogy egy siketnéma asszony egyedül nem alkalmas gyermekei ellátására és felnevelésére, ezért elválasztottak bennünket egymástól. Én hatéves voltam, amikor Balatonszabadiba kerültem, az ottani nevelőintézetbe, ahol nemcsak a bezártság és a kiszolgáltatottság változatait tapasztaltam meg, hanem azt is, hogyan éleződik ki a másság és tör felszínre a gyermekek közötti erőszak bizonyos helyzetekben. Gondold meg, hogy egy kisgyermek szinte belehal abba, hogy az édesanyja magára hagyja, bennem is mély sebeket ejtett, ami történt. Annyira szerettem anyámat, hogy nem mutattam a fájdalmat, amikor letett az intézet kapujában, de miután elment, a szívem szakadt meg, és évekig nem tudtam feldolgozni ezt a traumát. Tizennégy éves koromban sikerült kikerülni ebből a rendszerből, ami erősen rányomta bélyegét mindannyiunk életére. Csak néhányan tudtunk talpra állni, a legtöbben elkallódtak.

Frenák Pállal beszélget Ménesi Gábor a legfrissebb Műútban.

A régire utaló új névvel, új irányba fordult a miskolci operafesztivál. A „Bartók + …” Miskolci Nemzetközi Operafesztivál helyébe lépett Bartók Plusz Operafesztivál 2013 a klasszikus művek helyett kortárs operadömpinggel lepte meg a közönséget. Mintegy az új fesztiváligazgató tavalyi beiktatásáról szóló tudósításba bekerült nem épp szerencsés, viszont egy időre marketing-szlogenné vált mondat — „Az opera halott” — cáfolataként. A műfaj halálával kapcsolatban Pierre Boulez francia zeneszerző és karmester egy 1967-es interjújában már megfogalmazta a maga álláspontját, igaz, egészen más nézőpontból. Szerinte „fel kell robbantani az operaházakat”, hogy a régi helyén kinőhessen az új. Meghökkentő kijelentésével a francia mester annak idején arra utalt, hogy modern operát nem lehet a hagyományos keretek között működő operaházakban bemutatni. Az évszázadok során népszerűvé vált műveket sztárok felvonultatásával prezentáló, a bevételt hozó közönség elragadtatására számító operaszínpadok régimódiak, rajtuk a klasszikus repertoár mellett nem lehet bármi újat bemutatni, ráadásul ez a klasszikus és a modern kontrasztja miatt nem is volna hiteles. Az operaházak helyén Boulez olyan kísérleti műhelyeket építtetett volna, amelyekben nyugodtan lehet kockáztatni, és amelyekben nem nyomasztó kényszere a művészeknek az az elvárás, hogy sikeres, népszerű előadásokat hozzanak létre.

...rendkívül intenzíven éltük meg azokat az éveket — sok előadást hoztunk létre, köztük igen erős produkciókat —, és mindez fokozódott, amikor művészeti vezető lettem. Nem az önismétléstől tartottam, hanem úgy éreztem, hogy — velem az élen — egyre jobban elkényelmesedtünk. Kipréseltem a lehető legtöbbet magamból, a társulatból és játszóhelyünk, a Bethlen téri színház adottságaiból, jól működő formációt hoztunk létre, amely az itthoni viszonyok között elismert és sikeres lett. Bizonyos idő elteltével mindez kifulladt, engem alkotóként sem hozott már izgalomba, hogy társulaton belül valami újat próbáljak ki, inkább homlokegyenest mást akartam csinálni. Akkor alapítottam a Forte Társulatot.