Kategória Képzőművészet

Nem jó kiállítást megnyitni. Az embert felkérik, mert azt hiszik, hogy ért hozzá, vagy ha nem, akkor is jó lesz, vagy más nem ért rá, aztán mondania kellene valami okosat, megkérdezi a művészt, hogy mégis mit jelentenek a szemek, erre vonogatja a vállát, nem mond semmit, találd ki, bazmeg, én sem tudom. És tényleg nem, de őt nem is kérdezik, te meg állj ki, és közben néznek azok a csodálatos szemek. Sajnos nem csak a festmények vannak, eljöttek mindenféle emberek, Renátó rokonai, barátai, meg az enyémek, meg egy csomóan még, de egynek sincs ilyen gyönyörű, sötét szeme, apró csúcsfényekkel. Hallgatnak, néha nevetnek, a megnyitó hosszú, már pezsgőzne mindenki. Aztán vége, valahogy. Renátónak is szar, percekig áll középen, de mit lehet csinálni ilyenkor, bólogasson?

Egy a helyszín által legitimált kis méretű rézkarc, a Miskolc (1970), számos élénk színkontrasztokra épülő pasztellkép, néhány olajfestmény és tusrajz, valamint egy faliszőnyeg is helyet kapott a Miskolci Galéria Torok Sándor (1936–2006) életművéből különösebb koncepció nélkül válogató, de szép anyagot felvonultató kiállításán. A Vajdaságból Debrecenbe áttelepült képzőművész munkásságával kapcsolatban inkább csak kérdéseket tesz fel és hagy nyitva a tárlat, mintsem válaszokat keresne a vizuális anyag részletesebb elemzésén, kontextusba helyezésén keresztül. Érezhetően nem voltak ilyen ambíciói a szervezőknek, így értelmező szövegek nem kísérik a képeket, nem magyarázzák a formanyelvi sajátságokat, s ennek alakulási folyamatát az elrendezés meg sem próbálja érzékeltetni, pedig ez a lezárult és a kiérdemeltnél kevesebb figyelmet kapó életmű minden bizonnyal megérett már egy komolyabb újragondolásra.

Érdeklődése fókuszába az utóbbi időben az öltözködéskultúra és az ehhez fűződő előítéletek kerültek. Social Results (2016) című munkájában a keleti és a nyugati nők sztereotipikus viseletét állítja szembe két elkülönülő képegységben. Ha az így létrejött középtengelytől indítjuk szemlélődésünket, megfigyelhetjük, hogy mind a két oldalon az anyaszereptől jutunk el nyugaton az egyre többet mutató ruhadarabokat viselő nőalakokig, míg keleten a mind nagyobb mértékű beburkolózásig. További ellentétekre bukkanhatunk a megjelenített környezetben is, ami egyúttal az ábrázolt nőket alakító (vagy épp általuk alakított?) társadalmi és kulturális jellegzetességekre is példákat hoz.

Ha valakit egy (több) nemzedék élethosszan ezzel a mondattal hív elő: „Mit látsz, Laca?”, akkor ez olyan… hogy is mondják, klasszikus. Ahogy Laca válasza is: „Egy nagy segget látok. De nem is látom. Lehet, hogy csak hallucinálok.” Kettejük örökérvényű filozófiai eszmefuttatása közvetlenül Edgar Bauer ősanarchistát kommentálja: „A mi hitvallásunk tagadó, az igenlést a történelem fogja hozzá megírni.”