Nem jó kiállítást megnyitni. Az embert felkérik, mert azt hiszik, hogy ért hozzá, vagy ha nem, akkor is jó lesz, vagy más nem ért rá, aztán mondania kellene valami okosat, megkérdezi a művészt, hogy mégis mit jelentenek a szemek, erre vonogatja a vállát, nem mond semmit, találd ki, bazmeg, én sem tudom. És tényleg nem, de őt nem is kérdezik, te meg állj ki, és közben néznek azok a csodálatos szemek. Sajnos nem csak a festmények vannak, eljöttek mindenféle emberek, Renátó rokonai, barátai, meg az enyémek, meg egy csomóan még, de egynek sincs ilyen gyönyörű, sötét szeme, apró csúcsfényekkel. Hallgatnak, néha nevetnek, a megnyitó hosszú, már pezsgőzne mindenki. Aztán vége, valahogy. Renátónak is szar, percekig áll középen, de mit lehet csinálni ilyenkor, bólogasson? Sokkal jobb lenne hátul elvegyülni. Együtt. A közönségnek viszont pazar szórakozás, ezek ketten szenvednek, már ezért megérte eljönni, a kiállítás remek (persze nem vesznek semmit), van pogácsa is. Talán egy ideig ezt gondolod. De most valahogy több ennél. Ha a beszéd végére érsz, látod, hogy Renátó fényképalbuma megelevenedik a falon, már nem számít Marlene Dumas, Zhang Xiaogang, Modigliani, Birkás Ákos, a sok elmélkedés az emlékezetről, korábbi megnyitókról, a saját színházi emlékeid, a pillanat művészete, a portréelméleted, mert ott lógnak a falakon a képek: Nagyapám; Igazolványkép; Síró kislány; Ez én vagyok 14 éves koromban, ez egy rosszul sikerült kép; Kis, magányos Marianna; Pet; Egy ismeretlen rokon; Bódi Zoli; Játszó kisfiú; Ülő lány; Katonaportré; Szerelmes Marianna; Fiú kutyával; Irmus; Marianna 12 éves volt; Amikor gyerek voltam; Kiskoromban mindig autókat rajzoltam; Család. És ő az én nagyapám is, az én családom, ez én magam vagyok, és ti mind. Már a saját emlékeimet is úgy látom, mintha Renátó festette volna, organzára kerül Kamilla a karácsonyfa előtt, Marci az őrbódéban állva. Mindenki látja őket. És mindenkit látnak. Mert a szemek, Renátó szemei tudnak mindent. Hogy milyenek vagyunk, miért vagyunk. Ilyen szemeket akarok. Fess nekem kettőt, Renátó, az arcomra. Csorogjon végig a festék az ingemen, gyűljön tócsába a szék alatt. Nem baj, csak nézhesselek én is így benneteket, aztán a deszkakeretbe kifeszítve lebeghessek kicsit a fal előtt én is.
Megjelent a Műút 2016057-es számában
____________
Csabai Renátó kiállításának megnyitóján a Miskolci Nemzeti Színházban 2016. március 3-án.