Ha valakit egy (több) nemzedék élethosszan ezzel a mondattal hív elő: „Mit látsz, Laca?”, akkor ez olyan… hogy is mondják, klasszikus. Ahogy Laca válasza is: „Egy nagy segget látok. De nem is látom. Lehet, hogy csak hallucinálok.” Kettejük örökérvényű filozófiai eszmefuttatása közvetlenül Edgar Bauer ősanarchistát kommentálja: „A mi hitvallásunk tagadó, az igenlést a történelem fogja hozzá megírni.”
Lássuk be, Rex Wahorn András, vagy a többi exBizottság-tag Google-találati száma nyomába sem ér mondjuk Conchita Wursténak, mégis Wahorn (és Laca és Öcsike) maga a történelem vagy szerényebben (Wahornnak nem alaptulajdonsága) a művészettörténet, legalábbis ezen a tájon. Szubkultúrából, a perifériáról a nemzeti örökségbe belétagolódott hallhatatlanság.
Már csak azt kellene elmondani, hogyan történt ez így.
A sztorit (leheletnyi jenki akcentussal) sokszor elmondta már a jeles Mester a pomázi-szentendrei hőskortól a szelíden vad golyóstollas műteremtő kezdetektől a szaxofonon és különféle zenei formációkon át az A.E. Bizottságig, amelyik beütött. Szárnyalt és bénított. A Wahorn-saga következő nagy fejezete a nagy tengeren túl játszódik, innen beláthatatlan szférákban, hogy 2004 újrakezdés legyen mifelénk megmondóemberként, a művészet mindannak ellenére érvényessége nevében.
A vizsgálódás ezután a műveket veszi sorra, amelyek meglepően keveset változtak a kezdetek óta. Persze feszítettebbek lettek a kompozíciók és magabiztosabb a vonalvezetés, ám az erotikus túltöltöttség, a szabadszájú, asszociatív képi-szöveges kommentár milyensége nemigen változott. Munkálkodhatna egy képi szótárszerkesztő az életművön, hamar eredményesen rendbe szedné a címszavakat.
Az ikonográfia klasszikusai arra tanítottak, hogy a fontos művek mögött meg kell keresni azt a textust, narratívát avagy alkalmazott filozófiát, amely támpontot ad a nézőnek a beszélgetéshez, a műről való ékesszóló vagy elgondolkodó megszólaláshoz. Nincs mű, ha nem beszélünk róla.
Viszont szöveget találni a kép mögött, ez nem az illusztrációval való azonosítás (ami ugyebár csúnya szó), hanem annak a sűrű szövedéknek a fölfejtése, ami a fentebb említett történelemből, szellemből, személyességből, a kor izgalmából elegyedik. Wahorn esetében a szövegkeresés újra s újra a ricsajos és erőszakmentes anarchistákhoz vezet. Mondjuk Benjamin R. Tucker klasszikus reformerhez, emígy: „Az anarchisták […] elismerik és védik minden férfinak és nőnek azt a jogát, hogy addig szeressék egymást […] ameddig tudják, akarják vagy ameddig lehetséges. Várva várják már azt az időt, amikor […] a független egyének közötti szerelmi kapcsolatok olyan sokfélék lesznek, mint hajlamaik és vonzódásaik.”
Wahorn főműveinek olvasata: szeretni egymást (igen: úgy), amíg lehet, hajlamaink és vonzódásaink sokfélesége szerint.
Megjelent a Műút 2016055-ös számában