„Nem vagyok semmi. Semmi egyéb, mint halvány sziluett az estében egy kávéház teraszán.” Így kezdődik Patrick Modiano Sötét boltok utcája című regénye. A kedvenc regényem. Csak ezt az egy mondatát olvastam. Nem olvasom tovább, mert nem szeretnék csalódni benne, és szerintem ilyen erős nyitás után lehetetlen ezt a szintet tartani. Egyébként a regényről olvastam más emberek írásait, akik elolvasták. Ők azt írják, hogy a főhős a gyilkost keresi, és a végén rájön, hogy ő a gyilkos.
Forgácsok. Aki naplót írna, azt érzi, hogy állandó utazó, elhiszi, hogy függetlenül gondolkozik, szabadabban közlekedik a világ hierarchiáiban. Elfogulatlanabbnak gondolja magát, pedig ez a sok különvélemény elzárkózó gőg. Cédulákra írtad, sokszor dátum nélkül, a legtöbbször lelkendező felfedezést vagy leleplező igazságot, de már a leírás pillanatában érezted, hogy jobb lenne megszabadulni az eredendően fogyatékos próféciáktól, melyeknek valódi lényege mindig az önigazolás. A zaklatottság vagy ködös ihletettség is veszélyes, de az akarat görcsössége nem engedi a tétlenséget, valami kuszaságot ki kell csikarni. Valamit megragadni, valami apró bizonyosságot, ami egy kicsit előbbre lendítene. Valójában a kétségbeesés lök Téged előbbre, ha egyáltalán van út, az idő múlását nevezheted útnak. Megragadni egy elillanó pillanatot, csak ennyi…
2014043-as számunk képanyagából.
Én 14 éves koromig majdnem kizárólag csak népmeséket olvastam. Ott minden nagyon letisztult volt: ott volt a Jó és a Rossz, ez egy tiszta ügy. Utána jött 2-3 köztes könyv, majd bele is ugrottam az egzisztencializmusba. Most néha azt érzékelem, hogy valójában nem jutottam túl azon, hogy van a Jó meg a Rossz, és kész. Én idealista módon egy tágas, boldog életet vizualizáltam magamnak. Elgondoltam, hogy ezért meg kell dolgoznom, le kell küzdeni sok akadályt, de a végén egy tágas világ vár. Boldogan dolgozom, amíg meg nem halok. Most meg minden ponton azt tapasztalom, hogy a világ nem tágas, és a benne lévő emberek is össze vannak húzódva teljesen. Ez a tágasságba vetett hitnek a feladása furcsa módon a munkáimmal kapcsolatban tudatosodott bennem először. Mert 25 évesen nagyon vágytam rá, hogy nagyszabású helyspecifikus installációkat készítsek, Serra vagy Gormley léptékében. És azt gondoltam, hogy csak a saját félelmeim akadályoznak meg abban, hogy a térben felszabadultan vizualizáljam a gondolataimat. Aztán persze rájöttem, hogy én nem leszek az a művész, aki olyan léptékű installációkat csinál, mint Serra, mert például egyszerűen olyan országban élek, ahol ennek nincs hagyománya, tere, és nincs is rá pénz és kedv és felszabadultság és egyáltalán. Rádöbbentem, hogy ez nem az a hely, ahol ilyeneket készíthetek — ez egy törés volt. Máshogy kezdtem el térrel dolgozni. A dolgokhoz képzelt vagy a dolgokról tudott térrel dolgoztam tovább.
A Műút 2013042-es lapszámának képzőművészeti anyagából.
Tandori-hétvégénk indítása mi más lehetne: TD rajzai
Mózes első könyve az ember teremtését két különböző módon meséli el. Az első változat szerint Isten férfinak és nőnek teremtette az embert, vagyis kétneműnek és egyidejűleg teremtette meg őket. A második, már erősen patriárkális szellemű változat az ismertebb, e szerint Isten Ádám oldalbordájából teremtette Évát. Sokkal később, már az európai középkor századaiban történt, hogy a hittudósok észrevették az első teremtésváltozat szövegének a csonkaságát, és megpróbálták kiegészíteni a hiányait. Így találtak rá a sumér-babiloni mítoszokból Lil vagy Lilu alakjára, az éjszakai viharos szeleket megtestesítő női/férfi démonra, akiben Ádám első feleségét vélték felfedezni.
Verebics Kati munkáinak galériája 2013041 lapszámunkból.
Győrffy László művészetére mindig is jellemző volt egyfajta ártatlan közvetlenség. Bizarr és nem ritkán szubverzív képvilágában azonban nem válnak uralkodóvá a komor hangulatok, hiszen azok mögül gyakran átsejlik egyfajta transzhumán kedélyesség. Nem kizárt, hogy Harmony Korine-hoz hasonlóan ő is pusztán annak ábrázolására törekszik, ami az embereknek örömöt okoz, még ha ezen örömszerző tevékenységek itt a groteszk és a bestiális közötti skálán mozognak, és végeredményeiben nem ritkán a reneszánszkori tablókat idéző szadomazochisztikus pandemóniumot adnak is ki.
Nem vagyok egy matekzseni, de a paradoxonok mindig is izgattak, főleg azok, amelyek a mindennapi élet szintjén körbevesznek. Olyan ellentmondások, melyek a valóságról alkotott kép hibás voltára hívják fel a figyelmet. Amint azt két perce megtudtam, ez a paradoxonok harmadik alapvető fajtája, a kategórián kívüliek — Willard van Orman Quine szerint. A második a hamis paradoxon — ami nem csak hamisnak tűnik, hanem az is —, éppen ezért most elegánsan kihagyom, mert az első érdekesebb, az igaz paradoxon, „ami olyan abszurdnak tűnő következtetésre vezet, ami mégiscsak igaz.” 2013, Magyarország.
