Címke kritikusvita

Kortárs irodalom és kritikai diskurzus 2. rész – Lapis József, Mohácsi Balázs és Vásári Melinda beszélgetése a Szöveggyárban (Miskolc, 2018. október 29.)

Kortárs irodalom és kritikai diskurzus 1. rész – Lapis József, Mohácsi Balázs és Vásári Melinda beszélgetése a Szöveggyárban (Miskolc, 2018. október 29.)

Hasonlóképp: rengeteg szó esik az areferenciális és antropológiai posztmodernek különbözőségeiről, de viszonylag kevés az olyan konkrét összevetés, amely komolyan elgondolkodna a kettő közti kontinuitások és diszkontinuitások arányain: ha ugyanis utóbbiak túlnyomó többségben vannak, feltehető a kérdés: miért kerül mindkettő a posztmodern kreclibe?

A Mohácsi Balázzsal folytatott levélváltásunk után, a Műút szerkesztőjének ösztönzésére érkezett hozzászólásokat azért tartom hasznosnak és fontosnak, mert zömében olyan vitakultúrát képviselnek, amely közel áll saját értékrendemhez.

„Ne maradjon belőlem semmi több, csak amit élő érdeke szerint táplálékként őriz meg az utókor.” (Csorba Győző)

Azt gondolom, hogy az újkomoly perspektíva egy olyan reduktív esztétikai ideológia, amely valahol a kritikai beszédmód(ok) és a történő irodalom közti „megkülönböztethetetlenségi zónában” (Gilles Deleuze) képződött meg a kétezres évek közepén.

Az ablakom előtt két, egymás mellett álló, rozzant, furcsa módon szinte egymásba görbülő, szeméttel megrakott kuka. Ha egy múzeumban állnának, és az lenne melléjük írva, hogy Hektor és Andromakhé, mindez máris művészetté emelked(het)ne.

Nagyon úgy tűnik, hogy Lapis József jó érzékkel szemelte ki Mohácsi Balázs Parti Nagy-kritikáját egy olyan vita apropójául, amely a hazai kritikai életben mind tartalmát, mind modalitását tekintve üdítőnek nevezhető.

Viszont az az igazság, hogy a Létbüfé irodalmi értéke minden bizonnyal nem attól függ, hogy az utóbbi másfél évtizedben uralkodó antropológiai posztmodern előtti, ún. areferenciális posztmodern szövegalkotás megoldásai figyelhetők meg benne. Vörösmarty Mihály remekműve, az Előszó például a Petőfi és Arany által diadalra vitt népiesség után íródott, egy korábbi lírai nyelvfelfogást megjelenítve.

Az elmúlt években a kortárs magyar költészet a gyorsuló időé. Egyre fiatalabb szerzők egyre hamarabb publikálnak gyakran egyre vékonyabb verseskönyveket. Ezt egyszerre okozza a kiadók — erről hosszan tudnék mesélni — utánpótlás-keresési láza, és maguknak a fiataloknak a szempontjai — erről is tudnék mesélni —, a pályatársak által is szított türelmetlenség.