Irodalomról való gondolkodásunk, ha úgy tetszik, az értelmezés mindig az általa működtetett /azt működtető fogalmi nyelv függvénye. Mai napig emlékszem, milyen revelációt jelentett számomra, amikor olyan tanulmánnyal találkoztam, amely Defoe Robinson Crusoe-ját nem ifjúsági kalandregényként, nem is a felvilágosodás polgárságának apoteózisaként olvastatta, hanem a posztkoloniális irodalomtudomány elméleti bázisán állva mutatta be a fehér felsőbbrendűség működését — egy irodalmi műben. Hasonlóan megdöbbentő volt, amikor a Csokonai Lili-regény vagy a Sárbogárdi Jolán-kisregény feminista olvasatai tárták fel azt, hogy e két mű hogyan görgeti tovább a nemi egyenlőtlenség és a szexizmus retorikai sémáit, öröklött diszkurzív eljárásait, nézőpontjait.
Azt nem mondanám, hogy Mohácsi Balázs Parti Nagy Lajos-kritikája hasonló módon megdöbbentett volna — sőt, inkább vártam már egy ilyesféle kritikát. Mivelhogy a szövegében működtetett elvárások tulajdonképpen egyenesen következtek A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája (2012) című könyvemben megfogalmazott tézisekből, a korai, az areferenciális és az antropológiai posztmodern közötti nyelvtechnikai váltások határfeszültségeiből. Mohácsi bírálata a diskurzusnak ebben a rendjében tulajdonképpen azt jelenti be, az én olvasatomban, hogy az antropológiai posztmodern felől nézve az areferenciális posztmodern tétjei — a játékos nyelv képzete, a nyelv szétszerelésének, gyúrhatóságának problémája, a maszkos megszólalásmód, az ironikus-parodisztikus nyelvteremtés bonyolult szintjei stb. — kimerültek, önismétlő alakzatokat mutatnak fel, elveszítették az új irodalmat inspiráló nyelvi terüket.[1]
A különbség — és, úgy gondolom, elég jelentős különbségről van szó — azonban a megszólalás műfajretorikai feltételeiből következően alapvetően más. Míg Mohácsi Balázs műbírálatként, kritikaként írta meg szövegét, addig az én írásom alapvetően irodalomtörténeti. Amíg Mohácsi Balázs szövege főként a számonkérés és a csalódottság retorikáját működteti, addig A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája történeti jelenségek eltérő mintázatait kívánta megragadni. És végül, ebből következően: míg Mohácsi Balázs írása sokkal személyesebb, addig a posztmodern hármas stratégiájáról szóló könyv inkább leltárszerű vagy éppen deskriptív.
Mindazonáltal Mohácsi Balázs kritikája túlmutat egy szimpla kritikán. Gondolatmenete történeti horizontokat is bevon, s főként az avantgarde, a dilettáns költészet és az álnevesség kérdései felől gondolja újra a Parti Nagy-költészetet. Mohácsit jól láthatóan zavarja Dumpf Endre nevének jelenléte a kötetben, elmarasztaló véleménye a pszeudonimitás funkcióját célozza. De éppen a posztmodern irodalomban válik az álnévhasználat a játék, a misztifikáció terepévé, sőt a nyelvteremtés generálójává, mintegy végső jelölőjévé. Az álnév egy új nyelv megteremtésének szignója ebben az irodalomfelfogásban. Nem véletlen, hogy a posztmodern magyar irodalom álnevei mind egy-egy markáns nyelvhasználati módot visznek színre: Weöres Sándor Psychéjéhez, Esterházy Péter Csokonai Lilijéhez, Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolánjához, Kovács András Ferenc Jack Cole-jához, Csehy Zoltán Pacificus Maximushához, Kabai Lóránt Spiegelmann Laurájához stb. is jól körülhatárolható originális poétika társul. A Dumpf Endre név ebbe a sorba tartozik, egy karakteres nyelv- és identitásjáték jelölője, amelynek szerepeltetése véleményem szerint több haszonnal jár, mint kárral. Persze írom ezt az irodalmi álnevek szerelmeseként, aki a posztmodern álnévhasználat olyan funkcióit is kiélvezi az olvasás során, mint a lírai éntől/narrátortól eltávolított megszólalásmód lehetőségét (ez Parti Nagy esetében leszámolás is az elavult szerzőközpontúsággal), a misztifikációt és titkot, egy fiktív identitás játékba hozását (még a megnevezett valódi szerző esetében is izgalmas a kérdés, hogyan épül fel nyelvből Alekszej Asztrov, Székely Árti vagy éppen Dumpf Endre) stb.
A dilettáns nyelvhasználat terminusának alkalmazása kapcsán csak arra szeretnék figyelmeztetni, hogy nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy pusztán viszonyfogalomról van szó, vagyis az egymástól eltérő irodalomfelfogások számára mindig a más típusú irodalmiság/szövegformálás számít dilettánsnak. Így jelölhető a dilettáns jelzővel egy klasszikus szerző kései, merev utánzása (pl. a petőfieskedők), a politikailag leszűkített horizont (az ötvenes évek csasztuskaversei), a poétikai naivitás, a képzavarok használata, a hibapoétika, a populáris irodalom — vagy épp a konkurens irodalomfelfogás stb. A dilettáns felemlegetése Parti Nagy szövegeinek esetében leginkább a nyelv tágításának poétikájára utal, amelyhez az előbb felsorolt nyelvi lehetőségeket is felhasználja. Nem biztos ugyanakkor, hogy akkor járunk el helyesen, ha ebben az esetben a Ki beszél? kérdéséhez egy konkrét beszélőt szeretnénk társítani (referencializálni) — a nyelv beszél, önműködően, kontrollálhatatlanul: a különbségeket csupán azok a regiszterek jelentik, amelyeket ez a nyelvi sodrás egymás mellé kever: jelen esetben a kórházi regiszter, a betegségnyelv, a halálnyelv stb. keverékéből jönnek létre ezek a különbségtévő elemek.
Posztmodern-könyvem egyrészt a posztmodern terminusa alá vont szövegek már-már feloldhatatlan heterogenitásának újragondolásából jött létre, másrészt bizonyos értelemben az angolszász irodalomtudományban már létező fogalmakat hasznosított a magyar irodalmi folyamatok értelmezésekor.[2] A korai, az areferenciális és az antropológiai posztmodern programjának végigfuttatása a magyar irodalom testén számomra mindenképpen tanulságos volt, és természetesen elkülönítésük csak abban az esetben nyer távlatosságot, amennyiben hozzájárul a posztmodern irodalmi alkotások, másrészt a korszakhatárok feszültségeinek összetettebb értelmezéséhez. A Mohácsi Balázs kritikája nyomán kialakult vitát én továbbra is ebben a kontextusban tudom értelmezni.
Mindazonáltal irodalomtörténeti beszédmódok, nyelvhasználati technikák elkülönítése nem azt jelenti, hogy az élő irodalmiság szövegei teljes mértékben, maradéktalanul egyik vagy másik jelenség alá vonhatók. A posztmodern beszédmódok elkülönítése nem azt jelenti, hogy egy-egy szöveg minden elemében csak a korai vagy csak az areferenciális vagy csak az antropológiai posztmodern elemei felől nyerhet értelemkonstrukciót. És az eltérő szövegalkotási technikák elemeinek keveredéséből létrejövő szöveg példája sem bizonyíték arra, hogy sérülékeny fogalmaink haszontalanok lennének. Ha tehát Csokonai Vitéz Mihály egy-egy versében keverednek a rokokó, a népies, a szentimentális szövegalkotás jellegzetességei, az nem azt jelenti, hogy nincs rokokó, népiesség és szentimentalizmus, és azt sem, hogy ne lennének rokokó, népies, illetve a szentimentalizmusba tartozó szövegek.
Maximálisan egyetértek mind Mohácsi Balázs, mind Smid Róbert felfogásával, amely szerint a Létbüfé ugyanolyan szövegalkotási technikákat jelenít meg, mint a Grafitnesz vagy a Szódalovaglás. Hogy most ez „remix”-e, pontosabban „egy remix remixe, a Grafitneszben újra megírt Szódalovaglásé”, mint ahogy azt Smid Róbert írja, vagy egy originális, a Szódalovaglásban először nyilvánossá tett nyelvalkotás kiterjesztése újabb és újabb területekre, ami felől egyébként a Parti Nagy-életmű 1990 óta tartó egész irányultsága értelmezhető (prózára, drámára, drámafordításra-átiratra) — itt már lehetne vita. Viszont az az igazság, hogy a Létbüfé irodalmi értéke minden bizonnyal nem attól függ, hogy az utóbbi másfél évtizedben uralkodó antropológiai posztmodern előtti, ún. areferenciális posztmodern szövegalkotás megoldásai figyelhetők meg benne. Vörösmarty Mihály remekműve, az Előszó például a Petőfi és Arany által diadalra vitt népiesség után íródott, egy korábbi lírai nyelvfelfogást megjelenítve.
Mohácsi Balázs szépen rávilágított a hármas stratégia korszakolásának egyes vakfoltjaira, jelen esetben Nemes Z. Márió és Pollágh Péter elhelyezése kapcsán, Smid Róbert pedig a korszakolásnál alkalmazott dichotómiák terméketlen, leegyszerűsítő szerepére. (Persze szépen tudnék érvelni, mondjuk, Pollágh Péter Fogalom (2005) című kötetének vagy Nemes Z. Márió egyes verseinek areferenciális posztmodern jellegzetességei mellett, de mindenkit megnyugtatok, ezt most elhagyom.) Ha Blumenberg nevezetes kijelentését szeretném parafrazeálni, azt mondhatnám, a korszakváltások szemtanúi sok tekintetben vakok, de inkább azt mondom, visszakanyarodva írásom kiindulópontjához, hogy bizonyos szövegek olvasásakor nem mindig az a fogalmi nyelv demonstrálódik, amely a legcélszerűbb lenne. Hogy melyik ez a hiányzó fogalmi nyelv? Nemes Z. Márió Kacsacsőrűemlős-várás Kenguru-szigeten. A kortárs fiatal költészet poszt-antropocentrikus viszonyai[3] című tanulmányára gondolok, az itt felvetett új aspektusokra, amelyek azóta egyrészt újra-, másrészt továbbgondoltatták velem a teória, a posztmodern hármas stratégiájának egyes elemeit, egészen addig, hogy az antropológiai posztmodern után egy poszthumán, poszt-antropocentrikus irodalomfelfogás lehetőségét fontolgatom. És akkor, ebből a szempontból a Létbüfé immár két váltásnyira van a kortárs magyar lírától, ami mit sem von le értékeiből, viszont a Parti Nagy-korpusz irodalomtörténeti pozíciójának fontos kontextusát jelentheti.
Végezetül pedig kérdés számomra (ahogy — úgy látom — Turi Tímea számára is), hogy vajon a kortárs magyar líra és a kortárs magyar irodalom egyik legmeghatározóbb, originális nyelvművészének, pontosabban szövegeinek szüksége van-e bármiféle szemléletbeli, nyelvhasználati váltásra. Szerintem nem. Olyan értő (kritikai) olvasatokra, mint Mohácsi Balázsé, Lapis Józsefé, Halmai Tamásé, Bazsányi Sándoré, Smid Róberté, Turi Tímeáé, viszont igen. Mert éppen Mohácsi Balázs kritikája mutat rá leghatékonyabban arra a megkerülhetetlen helyre, amelyet Parti Nagy Lajos elfoglal a kortárs magyar irodalomban: „erős költő” a szó Harold Bloom-i értelmében.
[1] Persze az is lehet, hogy mivel az elmúlt években, évtizedekben sokan sokat tettek azért, hogy a Parti Nagy-korpusz szövegalkotó eljárásai értelmeződjenek, felfejtődjenek — éppen ezért mintha már nem állítana túl nagy feladat elé ez a kötet, hiszen kész a leltár, és a Létbüfé mintegy alámegy az eddigi értelmezéseknek, túlságosan is „csak” beteljesíti, újra „csak” igazolja költészetének eddigi értékeit.
[2] Hans Bertens: A posztmodern Weltanschauung és kapcsolata a modernizmussal (1986) = A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. A posztstrukturalizmustól a posztkolonializmusig, ford.: Kálmán C. György, szerk.: Bókay Antal et al., Osiris, Budapest, 2002, 20–48; Postmodernism: The Key Figures, szerk.: Hans Bertens–Joseph Natoli, Blackwell Pulishers Ltd, Malden–Oxford, 2002.
[3] Nemes Z. Márió: Kacsacsőrűemlős-várás Kenguru-szigeten. A kortárs fiatal költészet poszt-antropocentrikus viszonyai, Prae 2017/1, 90-107.
A kritikusvita többi hozzászólása ide kattintva olvasható.