Harminc kilométerre van innen a város.
Elhagyott faházat találtunk itt.
Lányommal maradtunk,
amikor feleségem meghalt AIDS-ben.
Az országút mellett eldobott holmikat gyűjtöm,
néha pénzt adnak értük.
Marihuánát termesztek, a füst öli a szorongást.
Ha dühös vagyok, pisztollyal lövök palackokra,
van, hogy Elizára hasonlít, van, hogy rám.
A sötét és a fényes között
annál a vastagnak tűnő falnál
folyamatosak a kivégzések
és biztos a másik oldalon is
odaállítják azokat, akik
a másik oldalra gondolnak
A remény beköti a szemeket
a fényes és a sötét között
mozdulatlan aggodalmakon
lassan elfogynak a magunkfajták
Ahol találkoztunk: üres terek.
Múltba süppedtetek.
Halálotok puha fotel.
Ki nem mozdultok
a fiatalon távozók otthonából.
Tördelem a sorsot, forgatom így és forgatom úgy is,
lehet jobbrazárt, balra, no meg középre.
Zárom hol erre, hol arra, azon könyörgök:
Istenem, ne add, hogy legyek sorskizárt!
Nyáréjszaka, sűrű zivatar. Rémország fölött
villámlik az ég. Nincsen út, de még van irány.
Az ablaktörlő vadul kalimpál, mint egy madárijesztő
kabátujja. Ketten ülnek a kocsiban. Nem szólnak
egymáshoz, a nő vezet. Előttük a fényszóró bizonytalan,
szűk udvara, körben a sötétség átázott, sűrű szövésű
drapériái. A szemek e madár nélküli tájon sosem voltak
elég élesek. Későn villannak föl az útszéli karók
vörös, foszforeszkáló csíkjai. A nő lassan hajt.
Ezt a nevet adták a lánynak. Anyja döntötte el.
Mások előtt nem szólította így, magában dédelgette a szót: Kivérzik.
A lányról többet nem tudott senki. (Talán most is várakozik,
vagy buszra ül valahol.)
Szökőár előtt az óceán
több száz métert visszahúzódik.
Látni az algával benőtt sziklákat,
a sziklákra tekeredett halászhálót,
ahogy egy turistacsoport a tengerfenéken
a víz felé sétál, hogy az iszapba süppedt
jelzőbóják közt pózoljanak —
később közülük néhányat
csak a nyakukba akasztott fényképezőgépek
fotói alapján tudtak azonosítani.
Megebédelni ezen az ötödosztályú helyen
— még jó, hogy rosszabbat, mint főz a feleségem —,
panel aljában, véglények között
— ami nem jelenti azt, hogy én nem az vagyok, sőt —,
rálátással a saját házunkra,
játszótérre, ahol hintázni szoktak,
és a szánkózódombra, ahonnan csaknem idáig csúsztunk —
amit úgy fedeztem föl, hogy a télen
(vagy tán az előzőn) betértünk ide
egy teára: szinte illetlenség.
Folyton rágta a ceruza végét. Ezt akkor is lehetett tudni,
ha épp nem volt a szájában semmi. Úgy tartotta az ajkait.
A grafit, mert amúgy mindig csak ceruzával írt,
a tinta ízét nem szerette, sötétszürkére színezte a szegletet,
ahol normálisan mosoly szokott bujkálni a nőknél.
Amikor az első jött, a szoba üres volt.
Úgyhogy az első csak bement, körülnézett, és már ment is kifelé.
De a szobának emlékezete volt.
Úgyhogy a második láthatta, amint az első bemegy, körülnéz, majd kimegy.
Ezért a második valamivel több időt töltött a szobában.
A sorra következők egyre több időt töltöttek odabenn, végignézték, mi történt, aztán
hozzáképzeltek még ezt-azt, és távoztak.
