Dzsenga
Biró Krisztián verse a legutóbbi Műútból
Biró Krisztián
Miskolcon született 1994-ben. Bolti eladó és az ELTE BTK magyar szakos hallgatója. Budapesten és Kurityánban él. Folyóiratokban 2012 óta publikál.
Rutin
Bármit is látsz a szélvédőkben
— erkélyeket, az erkélyeken
embereket —, próbáld meg ott tartani.
Séta
Két háztömbbel lehettünk éjfél előtt — egy barátom és én —, amikor megláttuk a tömeget. Az autók kerekeit lenyelte az aszfalt, az emberek pedig felfelé néztek.
[Beton]
Érzem a téglaport, ahogy lenyomom
a kilincset. A szobámban úgy ordít
a huzat, mint aki most pánikol
először. Ilyenkor a gyomromhoz
kapok: mintha egy remegő lépcsőházat
kellene megtámasztanom. A fotelben
egy rozsdás kabát, ha nem mozogna,
talán észre sem venném, hogy van
benne valaki.
[Lecke]
Amikor először rohantam át
úttesten, akkor kezdett követni.
Mintha tudná, hogy ki
akarnak rabolni a zárt vaskapuk.
Ha lenne időm, megfordulnék,
megragadnám rozsdafoltos kabátját,
és szögeket ordítanék arcába.
[Sziszüphosz]
Hogy elüssük az időt, rohanó
táskákat figyeltünk, próbáltunk
rájönni, hány évre csomagoltak.
Amit magaddal cipelsz, elárulja,
meddig mész. Ez a mondatod
beragadt két vonat közé.
Persze, hogy az összes tippemmel
— pirulák, cukorkák, nejlonok —
csak a tiédben akartam turkálni.
A harmadikig
Csak a harmadikig, válaszoltad.
Így tudtam meg, hány méterről
éled ezt a környéket. Számolni
kezdtem, és arra jutottam, hogy
onnan még mindenki másmilyen
lehet.
Ahogy a poharadat
Te nem jöttél olyan messziről, hogy
elítélj, hiába hasonlítok arra,
aki elől menekülsz. Konfettiként
ragadtak hajadba a zajok, a sáladdal
takartad, hogy csak fázni tudsz...
Eldorádó ostroma
Te már otthont érzel a vonatútban,
én még csak hangosodó fékeket
a vállaimban. Mindketten évekre
csomagoltunk, és csak hagyjuk, hogy pár
kopott községtábla döntsön helyettünk.
Egyszerű
Végre tényleg talpra állni
és dönteni, ahogy a többiek
majd félúton mégsem szökni meg
megtalálni most már mindent
és tovább keresni a valamit
amiért anyám Moszkváig ment...