Érzem a téglaport, ahogy lenyomom
a kilincset. A szobámban úgy ordít
a huzat, mint aki most pánikol
először. Ilyenkor a gyomromhoz
kapok: mintha egy remegő lépcsőházat
kellene megtámasztanom. A fotelben
egy rozsdás kabát, ha nem mozogna,
talán észre sem venném, hogy van
benne valaki. Még egy teszt. Mégis
mit tanulhatnék a zuhanásból? Felkel
és nevet. Te hagytad nyitva az ablakot,
kölyök. Nézd csak meg a kezeidet.
A téglapor és a beton alatt kezdem
el keresni a bőröm. Azzal töltöd
a napjaid, hogy kiugrasz az ötödikről.
Egész jó vagy benne. Úgy szoktál
földet érni, mint egy épület, aztán
a romjaid közül valahogy mindig
visszatalálsz ide. Meglöki az ajtót,
hogy befogja a huzat száját.
Gyere, harapjunk valamit, mielőtt
még végleg elfogysz itt nekem.
Megjelent a Műút 2016058-as számában