Kókai János

Kókai János

Budapesten élő költő, színházzal és zenével is foglalkozik. Első kötete: A pusztulás anatómiája (Magyar Napló Kiadó, 2011).

fehér szó

Egyre közelebb ülsz hozzám. A jégfehér abroszt mintha szemedben látnám tükröződni. Nem mondasz semmit. Csak a mozdulataid fájnak.

Notturno

Most mégis más karok, más illatok ölelnek téged, ha ölelnek, és bár rutinosan kapcsolom ki a fájdalmat, a hajnalba átcsordogáló hangok még akkor is szólnak, amikor végleg elzárom a rádiót.

Roskadásig

Közben arra gondoltam, hogy amikor fenn voltál nálam, addig nyikorgott az ágy, amíg össze nem roskadt alattunk; feküdtél a résben, mint egy gyűrött lepedő.

himnusz

Újpesten már sötét van.
A beton nem akar tőlem semmit,
gyűlöli az idegen anyagot.
Aszfalt-mezőkön nem szedek virágot.
Már Nietzsche is halott.

Csikk végigszívva

Bennhagytad az ágyban a cigit.
Felkeltél, és azt mondtad,
most szeretkeztünk utoljára.
A ruhámon tapostál, amíg öltöztél,
aztán bevágtad magad mögött az ajtót.

Vaklárma

Megint elmondtad valakinek,
hogy megfogantál.
Mintha cigizés közben találnád meg a szavakat:
én részegen ülök az asztalnál,
te meg a kocsma elé füstölöd, ami szar.

Jason dala

Harminc kilométerre van innen a város.
Elhagyott faházat találtunk itt.
Lányommal maradtunk,
amikor feleségem meghalt AIDS-ben.
Az országút mellett eldobott holmikat gyűjtöm,
néha pénzt adnak értük.
Marihuánát termesztek, a füst öli a szorongást.
Ha dühös vagyok, pisztollyal lövök palackokra,
van, hogy Elizára hasonlít, van, hogy rám.