
Egyre közelebb ülsz hozzám. A jégfehér abroszt mintha szemedben látnám tükröződni. Nem mondasz semmit. Csak a mozdulataid fájnak.

Most mégis más karok,
más illatok ölelnek téged, ha ölelnek,
és bár rutinosan kapcsolom ki a fájdalmat,
a hajnalba átcsordogáló hangok még akkor is szólnak,
amikor végleg elzárom a rádiót.

Közben arra gondoltam,
hogy amikor fenn voltál nálam,
addig nyikorgott az ágy,
amíg össze nem roskadt alattunk;
feküdtél a résben,
mint egy gyűrött lepedő.

Újpesten már sötét van.
A beton nem akar tőlem semmit,
gyűlöli az idegen anyagot.
Aszfalt-mezőkön nem szedek virágot.
Már Nietzsche is halott.

Bennhagytad az ágyban a cigit.
Felkeltél, és azt mondtad,
most szeretkeztünk utoljára.
A ruhámon tapostál, amíg öltöztél,
aztán bevágtad magad mögött az ajtót.

Megint elmondtad valakinek,
hogy megfogantál.
Mintha cigizés közben találnád meg a szavakat:
én részegen ülök az asztalnál,
te meg a kocsma elé füstölöd, ami szar.

Harminc kilométerre van innen a város.
Elhagyott faházat találtunk itt.
Lányommal maradtunk,
amikor feleségem meghalt AIDS-ben.
Az országút mellett eldobott holmikat gyűjtöm,
néha pénzt adnak értük.
Marihuánát termesztek, a füst öli a szorongást.
Ha dühös vagyok, pisztollyal lövök palackokra,
van, hogy Elizára hasonlít, van, hogy rám.