(részletek) Schein Gábor A következő két nap megállás nélkül úton voltunk. A lábunk körül vadzab susogott, a vadzab között konkoly nőtt. Az orromban magok, füvek, kövek illata. A ciprusok lombja olyan sötét volt, mint a borospalackok zöldje. A fülemben kabócák…
Spiró pontosan betartja a fiktív memoár alapszabályát: csak olyasmit mond el a Gorkij körül és a Moszkvában zajló eseményekről, amit Lipa, akit titkolt szerelmi érzések fűznek a nagy íróhoz, közvetlenül, szem- és fültanúként, vagy közvetetten, valamelyik vendég elmondásából tudhat. Lipa rendkívül éles szemű szemlélője mindazoknak a visszás helyzeteknek, a szűnni nem akaró intrikálásnak, árulásoknak és gazságoknak, amelyeknek a tanúja lehet, ugyanakkor többnyire jóhiszemű kommentátora Gorkij legalábbis kétértelmű cselekedeteinek. Sosem téved, emberismerete pontos, ítéletei nem inganak meg, és nem nagyon kell őket felülbírálnia.
Föllázadt a nyár, de nem volt rózsája, se indulója.
Októberben esőkbe bújtunk, az út mentén
elgázolt kutyák feküdtek. Kifordult belek,
vér és szőr. Az autóban a boldogtalanság
maratonfutóiról beszéltünk, akik, három évnyi
szerelmük kizöldült egét nikotinsárgára festve,
most öblös, öreg fotelban ülnek, és azt ismételgetik,
„itt legalább otthon vagyunk”...
Nyáréjszaka, sűrű zivatar. Rémország fölött
villámlik az ég. Nincsen út, de még van irány.
Az ablaktörlő vadul kalimpál, mint egy madárijesztő
kabátujja. Ketten ülnek a kocsiban. Nem szólnak
egymáshoz, a nő vezet. Előttük a fényszóró bizonytalan,
szűk udvara, körben a sötétség átázott, sűrű szövésű
drapériái. A szemek e madár nélküli tájon sosem voltak
elég élesek. Későn villannak föl az útszéli karók
vörös, foszforeszkáló csíkjai. A nő lassan hajt.