2010 őszén tartotta a Debreceni Csokonai Színház Szergej Prokofjev A tüzes angyal című operájának magyarországi ősbemutatóját. Az Armel operaversenyre készült előadást mindössze hat alkalommal láthatta a debreceni közönség. Az azóta Csokonai Nemzeti Színház névre keresztelt teátrum 2014 novemberében újra elővette Silviu Purcărete a kritikusok és a szakma által is sokat méltatott rendezését.
A szerző hagyatékából előkerült képek.
A Miskolci Galéria Rákóczi-házában Kunt Ernő festőművész és fia, ifj. Kunt Ernő emlékkiállítása volt látható az ősz folyamán, az ifjabb Kunt tárlatát láthattuk előbb (kurátor: R. Nagy József), és ezt követte rövid átfedésben az előzővel az idősebb Kunt Ernő tárlata (kurátor: Hajdú Ildikó). Haláluk húszéves évfordulója adta az apropót, apa és fiú közel azonos időben távozott. Az ifjabb Kunt Ernőt, néprajzkutatót „a kultúra élő egészét vizsgáló modern antropológia egyik első, meghatározó hazai mestereként” tartja számon a szakma. A Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Intézetének keretében ő alapította a Kulturális és Vizuális Antropológiai Tanszéket, amelyet haláláig vezetett. Tárlatát a Miskolci Galéria ennek megfelelően a Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológiai Intézetével szoros együttműködésben rendezte meg.
A friss Műút képzőművészeti anyagából
Képregény a legutóbbi Műútból
Ne tessék idejekorán pánikba esni, mert mindebből csak igen keveset venni észre. Hisz itt mindenki teljes normalitásban teszi a dolgát: hajtogatja az egyendobozok egyenfüleit gépies szaporasággal, mert igyekszik jobban teljesíteni. És tényleg: Béres Attila Tóték-rendezése a Miskolci Nemzeti Színházban nagytotálban képes közénk hozni minden újraértelmezés-kényszertől mentesen ezt az Örkény-etalont. Mert nem kell ötven év távlatából aktualizálni most semmit sem: elég körbenézni és ismerős lesz közöttünk az örkényi őrület-lavinának ez az egyre gyorsuló tempója.
A darab ereje a Tar-regényből átemelt szociográfiai tanulmányhoz illő pontosságú közegábrázolásában rejlik, melyet Mészáros Tibor úgy alkalmazott napjainkra, hogy mit sem veszít relevanciájából és hitelességéből. Az eredeti mű humorából is sikerült sok mindent megtartania, bár a színészek szájából néha erőltetetten szólalnak meg a poénok és ritkán csattannak úgy, mint például Székely Csaba Bánya-trilógiájában, mely az általa ábrázolt közeg és az élethelyzet, de legfőképp a kilátástalanság miatt mutat némi rokonságot a szóban forgó előadással.
A wiesbadeni (korábban bonni, filiáléival frankfurti, mainzi) biennálé lenyűgöző kísérlet volt, hogy képet készítsen egy igazán nagy családról, a színházi kontinensről. Büszkék vagyunk magunkra, földrészünk a kultúra gazdagságáról ismert, sőt e kultúrának bölcsője is, és máig legfőbb letéteményese. Íme, a büszkeségünk, gyakran ismételjük bárkinek, de magunknak is, magunknak talán még többet is. Meglehet, hogy a kínai ipar olcsóbban termel, lehet, hogy Amerika hatékonyabb, de a kultúra, az igazi kultúra csak itt virágzik. Készítsünk vidám portrét a családról, amely e kultúrát szülte és őrzi, és amit úgy hívnak, hogy Európa.
A tánc meghatározza, végigkíséri az életemet, szerencsés vagyok, mert kezdettől fogva azzal tölthetem a mindennapjaimat, amit leginkább szeretek, megtalálom önmagam ebben a tevékenységben. Nagyon hamar, kisgyermekként kerültem kapcsolatba a tánccal. Még a balettintézet előtt jártam tánctanfolyamra a Néprajzi Intézetbe, ahol országos hírű mesterektől tanulhattam. A balettintézet akkor négyévente indított osztályt, és nagy szerencsém volt, mert éppen akkor fejeztem be az általános iskolát, amikor meghirdették a soron következő képzést, így jelentkezhettem az induló néptánc tagozatra. Több mint négyszázan jelentünk meg a felvételin, és mindössze negyvenen kerültünk be. Alkatilag és tánctudásom tekintetében egyaránt alkalmasnak talált a felvételi bizottság. Rendkívül intenzív, koncentrált tanulási folyamat részese lettem, hiszen délelőtt a gimnáziumi oktatás zajlott, délután és szombaton pedig a táncórákon vettünk részt.
A műteremben már nem érdekelte más, csak az izzók színeinek váltakozása és az épületet beölelő színek, a festékek hatása alá rendelte magát, és a színek között meglátott metálos, opálos disszonanciák hatására vágyott, meg akarta fogni és meg is fogta e fura, mindent felszabadító modern űrt, mely magával ragadta. Végül letette a pemzliket, elvégezte, amit elvégezhetett a műterem omló fényében, másnapra halasztotta a következő ütközeteket, most hívta a Lehel tér, főzni vágyott valamit, vagy dolga volt, ezért elsietett.
