Soroksári út, Erzsébet, gyártelep, nem, most nem, most Szabadkikötő, fátyolos, nyárvégi idő, futnak be az európai és ázsiai tranzit vonatjáratok, és itt pakolják ki a távolabbról jövő uszályokat. A meleg iszonyatos, az ember izzad a bitumenen, de itt elveszíti személyét, személyességét, rajta munkaruha, sportdzseki, balra egy új logisztikai központ épült, valahogy szürreálisan, átlósan keresztben a téren, a placcon, a kiürített szénrakodó telepen. Most ott tíz méter magasan irodák helyezkednek el, ott működik robotszerűen a logisztika agya. Mikor délutánonként drága arany fényben, főleg ősszel, de drága arany napokon is a Csepelről érkező HÉV felzakatol a töltésre, és olyan felemelő panoráma nyílik a gyártelepre a nyárfákkal ölelt derűs bekötőút mellett, a fiú szíve mindig megdobbanni vágyik, felülnézetben tárul elé a Szabadkikötő a dél-budai hegyekkel zárva. Most a fiú leszállt, üzemi por terjengett a levegőben, és mint valami régmúltból származót, mélyen szívta magába. Gyártelep! — kiáltott fel magában, továbbra is mélyen szívva a tüdejébe levegőt. A Munkás cigaretta jutott eszébe, és a tüdőről, a légzésről meg a füstről gondolkodott el kicsit megint, de tovább ment, újra mély levegőt véve a nagy raktár felé, mert mérhetetlenül vonzotta ez a gigantikus, mindent finoman, mélyen, titkosan rejtő épület, mely mindegy, hányszor nagyobb épület volt, mint az óriásira méretezett Bazilika Pesten, a belvárosban, de távol volt most az a vidék. Itt volt most, kinyílva a tájjal együtt dél felé, ahogy a dél-budai Csiki-hegyek nyúltak és nyitották ki a tájat, az emberben a déli tengert, rónákat a szabadság területei felé. Imádta a táj megnyílását a mediterráneum felé, de most nem volt érkezése dél felé vonatozni. Itt volt, most volt. A városból érkezett, ki tudja — ő tudta, érezte —, mi hajtotta ide, az ipari por és az óriási épület falán négyzetrácsosan tűzdelt galambszemecskék közé. Ott állt az épület oldalánál és elétárult e millió gerleszem ablakként, mögötte a hajóknak vájt betonozott kikötő, sziklaszilárdan és pengeélesen, ezért nem hátrált túlságosan, de a víz színe is lenyűgözte. A fények változásnak indultak hirtelen; sárga szűrőt vett, majd pirosat, vagy fejében gyúltak ki különböző lámpák, de egyre gyorsabban, stroboszkóposabban változtak a fények, míg transzba esett, és magával vitte, ölelte a gyár monumentális fala.
A műteremben már nem érdekelte más, csak az izzók színeinek váltakozása és az épületet beölelő színek, a festékek hatása alá rendelte magát, és a színek között meglátott metálos, opálos disszonanciák hatására vágyott, meg akarta fogni és meg is fogta e fura, mindent felszabadító modern űrt, mely magával ragadta. Végül letette a pemzliket, elvégezte, amit elvégezhetett a műterem omló fényében, másnapra halasztotta a következő ütközeteket, most hívta a Lehel tér, főzni vágyott valamit, vagy dolga volt, ezért elsietett.
Megjelent a Műút 2014048-as számában