Sütő Róbert képeihez

A műteremben már nem érdekelte más, csak az izzók színeinek váltakozása és az épületet beölelő színek, a festékek hatása alá rendelte magát, és a színek között meglátott metálos, opálos disszonanciák hatására vágyott, meg akarta fogni és meg is fogta e fura, mindent felszabadító modern űrt, mely magával ragadta. Végül letette a pemzliket, elvégezte, amit elvégezhetett a műterem omló fényében, másnapra halasztotta a következő ütközeteket, most hívta a Lehel tér, főzni vágyott valamit, vagy dolga volt, ezért elsietett.

Soroksári út, Erzsébet, gyártelep, nem, most nem, most Szabadkikötő, fátyolos, nyárvégi idő, futnak be az európai és ázsiai tranzit vonatjáratok, és itt pakolják ki a távolabbról jövő uszályokat. A meleg iszonyatos, az ember izzad a bitumenen, de itt elveszíti személyét, személyességét, rajta munkaruha, sportdzseki, balra egy új logisztikai központ épült, valahogy szürreálisan, átlósan keresztben a téren, a placcon, a kiürített szénrakodó telepen. Most ott tíz méter magasan irodák helyezkednek el, ott működik robotszerűen a logisztika agya. Mikor délutánonként drága arany fényben, főleg ősszel, de drága arany napokon is a Csepelről érkező HÉV felzakatol a töltésre, és olyan felemelő panoráma nyílik a gyártelepre a nyárfákkal ölelt derűs bekötőút mellett, a fiú szíve mindig megdobbanni vágyik, felülnézetben tárul elé a Szabadkikötő a dél-budai hegyekkel zárva. Most a fiú leszállt, üzemi por terjengett a levegőben, és mint valami régmúltból származót, mélyen szívta magába. Gyártelep! — kiáltott fel magában, továbbra is mélyen szívva a tüdejébe levegőt. A Munkás cigaretta jutott eszébe, és a tüdőről, a légzésről meg a füstről gondolkodott el kicsit megint, de tovább ment, újra mély levegőt véve a nagy raktár felé, mert mérhetetlenül vonzotta ez a gigantikus, mindent finoman, mélyen, titkosan rejtő épület, mely mindegy, hányszor nagyobb épület volt, mint az óriásira méretezett Bazilika Pesten, a belvárosban, de távol volt most az a vidék. Itt volt most, kinyílva a tájjal együtt dél felé, ahogy a dél-budai Csiki-hegyek nyúltak és nyitották ki a tájat, az emberben a déli tengert, rónákat a szabadság területei felé. Imádta a táj megnyílását a mediterráneum felé, de most nem volt érkezése dél felé vonatozni. Itt volt, most volt. A városból érkezett, ki tudja — ő tudta, érezte —, mi hajtotta ide, az ipari por és az óriási épület falán négyzetrácsosan tűzdelt galambszemecskék közé. Ott állt az épület oldalánál és elétárult e millió gerleszem ablakként, mögötte a hajóknak vájt betonozott kikötő, sziklaszilárdan és pengeélesen, ezért nem hátrált túlságosan, de a víz színe is lenyűgözte. A fények változásnak indultak hirtelen; sárga szűrőt vett, majd pirosat, vagy fejében gyúltak ki különböző lámpák, de egyre gyorsabban, stroboszkóposabban változtak a fények, míg transzba esett, és magával vitte, ölelte a gyár monumentális fala.

A műteremben már nem érdekelte más, csak az izzók színeinek váltakozása és az épületet beölelő színek, a festékek hatása alá rendelte magát, és a színek között meglátott metálos, opálos disszonanciák hatására vágyott, meg akarta fogni és meg is fogta e fura, mindent felszabadító modern űrt, mely magával ragadta. Végül letette a pemzliket, elvégezte, amit elvégezhetett a műterem omló fényében, másnapra halasztotta a következő ütközeteket, most hívta a Lehel tér, főzni vágyott valamit, vagy dolga volt, ezért elsietett.

Megjelent a Műút 2014048-as számában