Kategória Művészet

Mindegy, hogy tényszerűen mi volt a Miskolci Nemzeti Színház indoka arra, hogy egy évadon, sőt két hónapon belül két különböző rendezésben, két különböző játszóhelyen mutassa be Anton Pavlovics Csehov Sirály című művét, és mindegy, hogy mi volt a célja vele. Mert ez a gesztus akarva vagy akaratlanul, de a színház lényegéről, a színházértés és ‑befogadás alapjairól beszél; arról, hogy az előadás egyáltalán nem csak a színdarab színpadra állítása, hanem az írott szövegnek, a rendező arról alkotott képének, a színészek saját és egyéni hozzáállásának (értelmezésének), és a vizualitásért, kivitelezésért felelős művészek lényegi hozzájárulásának összessége. (És akkor olyan kevésbé megfogható dolgokról, mint az adott este működése az aznapi közönség látható-érezhető-érzékelhető reakcióinak függvényében, még nem is ejtettünk szót.) Ennek a gondolatnak a tudatosítása a színházszerető közönség körében hosszú távon túlbecsülhetetlen hatással bír a színház fejlődésére — már csak azért is, mert egy „a Rómeó és Júliát már láttam iskolásként, minek nézném meg újra”, vagy egy „a Tótékat ismerem, láttam Latinovitscsal, tehát ez a bemutató nem érdekel” olyan béklyó a rendezők kezén, amely korlátozza a művészi szabadságot. És mert egy darabot, rendezést, játékot, díszletet egyaránt értékelni tudó nézőközönség törvényszerűen „vájtfülűvé” válik, és kevésbé lesz elutasító — hogy Trepljov szavait idézzük — az új formákkal szemben.

A rendszerváltás előtti időszak egyik komoly, a maga teljességében a mai napig feltáratlan, egyéni és társadalmi szinten is feldolgozatlan problémája az ügynökkérdés. Nem csoda, hogy az utóbbi években egyre szaporodnak a témával foglalkozó alkotások: Bergendy Péter A vizsga, Török Ferenc Apacsok, Cserhalmi Sára Drága besúgott barátaim című filmjei, Réczei Tamás Hangyabolydulás című színműve. Mivel a rendszerváltás óta eltelt időszakban sem a jobb- sem a baloldali kormányok nem hozták nyilvánosságra a besúgók listáját, kézenfekvőnek tűnik a feltevés, hogy az elmúlt rendszer kiszolgálói ma nemcsak köztünk élnek, de meglehet, jelentős politikai, közéleti szerepet töltenek be. Pintér Béla ezúttal sem fél szembesíteni bennünket ezzel a kellemetlen igazsággal és számon kérni mindazt, ami egyelőre hatalmas hiányjelként szerepel a közelmúlt történelmében. Pintér fikciós elemekkel készíti el kíméletlen kordokumentumát a rendszerváltás előtti időszakban működő besúgóhálózatról, és az előadás egyben a ma pengeéles kritikája is. Legújabb darabja megmutatja a késő Kádár-korszak politikai rendszerének minden torzságát. A hétköznapi emberek sorsán és egyéni tragédiáin keresztül mutat be egy egész korszakot, amiről szeretnénk azt gondolni, hogy a múlt részévé vált, de éppen az ügynökkérdéshez hasonló rendezetlen ügyek, a fel nem tárt titkok miatt nagyon is eleven része a mának.

Négy drámát tartalmaz Borbély Szilárd Szemünk előtt vonulnak el című kötete. Az Olaszliszkai mögött Szögi Lajos tanár meglincselésének médiából ismert története áll. Az Akár Akárki a tőke, a fogyasztás logikája által testté züllesztett emberről, a Szemünk előtt vonulnak el a nem létező hatalomnak kitettek céltalan tévelygéséről „szól”. Az Istenaszszony Debreczen pedig arról, miként viseltetik egy város a maga korában azokkal, akik később egy nemzet meghatározó alakjai lesznek. Drámákról, azok könyvbeli, színpadi lehetőségeiről, továbbá színház és politika, színház és társadalom viszonyáról, az emlékezés fontosságáról és felelősségéről, valamint a hamis mítoszokról írt Borbély Szilárd az e-mailekben feltett kérdésekre.

Pályám alakulását döntően befolyásolta, hogy néptáncosként indultam. A táncszakmát akkoriban erősen kodifikált, merev, hierarchikus rendszer jellemezte. A kiválasztott és felkent szakértők — volt köztük újságíró, lapszerkesztő, néprajzos, népzenész — valamilyen valódi vagy áltudományos, megragadható esztétikai alapot nélkülöző szemléletre hivatkozva, akár hittel, akár cinikusan, mindenesetre kitartóan és gőgösen kérték számon az előírásokat. Őket neveztük ironikusan folklórrendőröknek. Eszembe jut a marketing egyik alaptörvénye, miszerint azt kell fogyasztani, ami jó. De mi a jó? Az, amiről a szakértő azt mondja. És ki a szakértő? Akiről azt mondom, hogy szakértő. Nagyjából ilyen volt a helyzet a tánc területén, és voltaképpen a rendszer egészét ez jellemezte. Nem tagadhatjuk le, hogy a korszak amatőr néptáncmozgalmában a közösséghez tartozás örömén, a színpadi bemutatkozás lehetőségén túl némi romantikus nemzeti dac és szittya öntudat is megmutatkozott, amellyel azt üzentük, hogy magyarok vagyunk, még akkor is, ha itt ülnek a nyakunkon az oroszok. Amúgy meg sok jó élményt őrzök abból az időszakból, de amint alkotásra került sor, azonnal láthatóvá váltak az árkok és a lőállások.