Nem kizárt, hogy az utóbbi hetekben több interjút adott, mint azt megelőzően együttvéve. Hogyan kezelte a média fokozott érdeklődését?
Igazgatói pályázatomban aláhúztam, hogy szeretném megújítani, hatékonyabbá tenni a színház kommunikációs és marketing tevékenységét annak érdekében, hogy minél több meglévő és leendő nézőhöz eljutassuk híreinket. Az elmúlt hónapok eseményei kapcsán kétségkívül nagyobb médiafigyelmet kaptunk. Ezen keresztül leginkább azt kell tudatosítanunk, hogy a Nemzeti Táncszínház elköltözött, de nem szűnt meg, hanem — a mostani átmeneti szezont követően — a korábbinál kedvezőbb helyen lévő, korszerű technikával felszerelt, táncszínházi adottságokkal rendelkező épületben talál új otthonra a következő évadtól.
Ez év júniusában került nyilvánosságra, hogy ki kell költözniük addigi otthonukból, a Várszínházból — a költözés augusztusban meg is történt —, ugyanis az épületnek kormányzati funkciót szán a fenntartó. A szakma hangot adott aggodalmának, a Magyar Koreográfusok Társasága közleményt tett közzé. Ön azonban egy ideig nem nyilatkozott. Csak kívülről tűnt bizonytalannak a színház helyzete, vagy eleinte önök is így élték meg?
Nézze, találgatásoknak semmi értelmét nem láttam mindaddig, amíg zajlottak az egyeztetések, és nem született egyértelmű döntés. Csak akkor szólaltam meg, amikor a Magyar Közlönyben megjelent az a kormányhatározat, mely rögzítette a Nemzeti Táncszínház költözését, átmeneti, majd végleges elhelyezését, s a szükséges kormányzati felajánlásokat. Ezt követően tájékoztattam a társulatvezetőket a fejleményekről, közben pedig az újságírók rendelkezésére álltam.
Hogyan terveztek a jelenlegi, átmeneti évadra?
A Művészetek Palotája 2005 óta megszokott állandó játszóhelyünk. A Fesztivál Színházban minden évadban száz estét töltünk meg programjainkkal, emellett további négy helyszínen láthatók az előadásaink: a MOM Kulturális Központban, a Hagyományok Házában, a Várkert Bazárban és a Marczi Közösségi Térben. Mindez komoly feladat elé állítja a színház kollektíváját, a nálunk fellépő társulatokat, akik jól belakták eddigi játszóhelyünket, most azonban ki kell mozdulniuk onnan, és csaknem minden előadásukat új helyszínre kell adaptálniuk. A nézőknek még nagyobb kihívást jelent mindez, arra kérjük őket, jöjjenek velünk az alternatív helyszínekre, hiszen ott az eddig megszokott színvonalú produkciókat tekinthetik meg, s egy év elteltével együtt érkezünk meg a Millenáris Teátrumba, ahol új időszakot kezdhetünk.
A mostani szezon megszervezése nem csak sok munkával, megnövekedett költségekkel is jár, hiszen a játszóhelyeken túl például iroda- és raktárhelyiségeket is bérelniük kell. Ehhez kapott többlettámogatást a színház?
Igen, közel 300 millió forintot kaptunk erre a célra. Az összeg kikalkulálásában mi is részt vettünk, és ma már jól látható, hogy ez reálisnak bizonyul, vagyis komolyabb gond nélkül finanszírozni tudjuk az átmeneti időszakot.
A nézők mennyit vesznek észre a változásokból azon túl, hogy máshová kell menniük? Tudják tartani például a korábbi előadásszámot ebben az évadban is?
Mindenképpen arra törekszünk, hogy az előadásszám ne csökkenjen jelentősen, de némi visszaesésre számítanunk kell. Éppen ezért — de nem csak ezért — a korábbinál is nagyobb hangsúlyt helyezünk a vidéki helyszínek bevonására, így a hozzánk kötődő együttesek megkapják a vállalt előadásszámot, csak nem feltétlenül a fővárosi színpadokon.
Mi dönti el, hogy az alternatív játszóhelyek közül mely előadások, programok hová kerülnek?
Amikor a költözés felmerült, alapvető szempont volt, hogy ne távolodjunk el túlságosan eddigi otthonunktól. Az egyeztetések folyamán így találtunk rá a Millenáris Teátrumra, amely közlekedési csomópontban helyezkedik el, tömegközlekedéssel, személygépkocsival egyaránt jól megközelíthető. A bejutást és a parkolást megkönnyíti, hogy az épület egy szép parkban található. Az átmeneti befogadó helyek körülölelik — vagy ahogy gyakran mondani szoktuk, körbetáncolják — a Millenáris Teátrumot. A Hagyományok Házába elsősorban folklór- és gyermekelőadásokat viszünk, a Millenáris mögötti Marczi Közösségi Térben a táncszínház Refektóriumában született kisebb produkciók kapnak teret, a MOM Kulturális Központ néhány éve felújított épülete a nagyobb produkcióknak és a vendégjátékoknak ad otthont, a Várkert Bazárba pedig elsősorban a kortárs táncelőadások kerülnek. Továbbá a Bethlen Téri Színházban is játszani fogunk néhány színházi neveléshez kapcsolódó előadást. Ezek mellett a Művészetek Palotájában továbbra is megtekinthetik nézőink a hazai és külföldi nagy együttesek által létrehozott grandiózus alkotásokat.
Hol tartanak az előkészületek? Mikor kezdődik a Millenáris Teátrum átalakítása?
Már zajlottak előzetes egyeztetések, ezek mostanában gyorsulnak fel. Jelenleg a tervezés engedélyeztetése van folyamatban, és várhatóan januárban kezdődik az építkezés. A pontos ütemezés még kidolgozás alatt áll, de ígéretünk van arra vonatkozóan, hogy a 2015/2016-os évadot már az új színházi térben kezdhetjük.
A napokban már az a kormánydöntés is közzétételre került, mely szerint 2,6 milliárd forintnyi forrást biztosítanak a jövő évi költségvetés tervezésekor a Nemzeti Táncszínház új játszóhelyének kialakítására.
Meggyőződésem, hogy olyan alternatívát kapunk a kormányzattól, ami — megfelelő rangján kezelve a táncszakmát — gondoskodik a színház további elhelyezéséről, nyugodt, kiszámítható működéséről.
2013. január 1-jén vette át az intézmény irányítását, de 2005 óta tevékenykedik itt, s több éven keresztül az alapító igazgató, Török Jolán helyettese volt. Azt javaslom, tekintsünk vissza, hogyan jutott idáig. Pályáját táncosként kezdte, a Magyar Állami Balett Intézetben tanult. Egyenes út vezetett oda? Gyermekkorában voltak a tánchoz, a mozgáshoz kapcsolódó élményei?
A tánc meghatározza, végigkíséri az életemet, szerencsés vagyok, mert kezdettől fogva azzal tölthetem a mindennapjaimat, amit leginkább szeretek, megtalálom önmagam ebben a tevékenységben. Nagyon hamar, kisgyermekként kerültem kapcsolatba a tánccal. Még a balettintézet előtt jártam tánctanfolyamra a Néprajzi Intézetbe, ahol országos hírű mesterektől tanulhattam. A balettintézet akkor négyévente indított osztályt, és nagy szerencsém volt, mert éppen akkor fejeztem be az általános iskolát, amikor meghirdették a soron következő képzést, így jelentkezhettem az induló néptánc tagozatra. Több mint négyszázan jelentünk meg a felvételin, és mindössze negyvenen kerültünk be. Alkatilag és tánctudásom tekintetében egyaránt alkalmasnak talált a felvételi bizottság. Rendkívül intenzív, koncentrált tanulási folyamat részese lettem, hiszen délelőtt a gimnáziumi oktatás zajlott, délután és szombaton pedig a táncórákon vettünk részt.
Tanulmányai befejezését követően 1987-ben a Honvéd Táncegyüttesbe került.
Csodálatos húsz évet töltöttem ott. Különösen a második évtized volt izgalmas és inspiráló, mert az együttes eljutott a legnagyobb európai befogadó színházakba, köztük a párizsi Théatre de la Ville-be vagy az amszterdami Carré Színházba. Ezen kívül sokat turnéztunk, szinte az egész világot bejártuk, nagyszerű előadásokat adtunk, amivel képviseltük a magyar kultúrát határainkon túl.
Hogyan gondol vissza a Honvéd légkörére, szellemiségére, a Novák Ferenccel végzett munkára?
Ha megengedi, távolabbról indítom a választ, mert az elmúlt években a Fölszállott a páva című televíziós műsor széles nyilvánosság előtt megmutatta azt a fantasztikus harmóniát, jókedvet, az együtt végzett művészi tevékenység örömét, ami áthatja a néptánccal, néphagyománnyal foglalkozó csoportok életét, mindennapjait, és erősen összekovácsolja a közösséget. Ezt tapasztaltam én is a honvédos időszakban, sőt elmondhatom, hogy máig azok a kapcsolataim a legerősebbek, amelyek a táncon keresztül szövődtek. Novák Ferenc kivételesen jó pedagógus, példamutató művészember, aki összetartó közösséget tudott teremteni azon túl, hogy színpadi produkciói kiemelkedőek voltak.
Említhetők-e olyan előadások, máig meghatározó pillanatok, amelyeknek ön is részese volt táncosként?
Sok szép emlékem van abból az időszakból. Különösen meghatározó volt számomra a Forrószegiek című előadás, mely a shakespeare-i Rómeó és Júlia-történet széki változatát jelenítette meg a színpadon az ottani táncokból összeállított koreográfia segítségével, Rossa László zenéjével. A történet szerint a két széki utca szembenállása vezet a szerelmes fiatalok tragédiájához, a forrószegi lány, Kali és a felszegi fiú, Márton szeretnek egymásba minden tiltás és intés ellenére. Nagy megtiszteltetést jelentett, hogy Novák Ferenc rám bízta Márton szerepét. Jancsó Miklós odajött hozzám a bemutatót követően, és elismerését fejezte ki, amit azóta is pályám egyik legszebb pillanataként őrzök. Nagyon kedveltem a Magyar Elektrát, melynek bemutatójára 1984-ben került sor — akkor még a balettintézet növendéke voltam —, és éppen ezt a darabot próbálta a társulat, amikor először ellátogattam az együtteshez. Később én is beálltam, és sokszor szerepeltem az előadásban. Utolsó alkalommal 2005 decemberében léptem színpadra — éppen a Nemzeti Táncszínházban játszottuk az Elektrát —, ekkor a kilencesztendős Zsombor fiam a gyermek Oresztészt táncolta, így tehát jelképesen átadtam neki a stafétát abban a teátrumban, amelynek később a vezetője lettem. Szép keretbe foglalta táncos pályámat az említett előadás.
Koreografálni is a Honvédban kezdett. Mi késztette erre?
Kezdettől fogva megfogalmazódott bennem annak igénye, hogy a tánc mellett más módon is kifejezzem magam. Előbb amatőr együttesekben készítettem etűdöket, majd amikor Foltin Jolán vezetésével létrejött a Honvéd Táncszínház koreográfus műhelye, ott is próbálkoztam kisebb-nagyobb alkotások létrehozásával. Ez irányú tevékenységemet nem tartom jelentősnek, sok szép pillanatot adott a koreografálás, de nem ez a fő erősségem.
A tanítás annál fontosabb lett a tánccal párhuzamosan.
Olyannyira, hogy elvégeztem a Táncművészeti Főiskola mesterképzőjét klasszikus balett és néptánc szakon, és a Honvédnál töltött időszakban is tanítottam, kurzusokat adtam táncegyütteseknek, foglalkozásokat tartottam gyermekeknek, nem csak itthon, külföldön is. Kanadában beindítottam a Cifra gyerektábort, és húsz éven keresztül minden nyáron visszajártam. Oktattam Ausztráliában, Kaliforniában és Franciaországban, legutóbb pedig tavaly Washingtonban, a National Mallon megrendezett Smithsonian Folklife Fesztiválon vehettem részt oktatóként, ahol Magyarország volt a fő vendég. Már a Honvéd Táncegyüttesnél aktívan bekapcsolódtam a turnék szervezésébe, és közben a Pécsi Tudományegyetemen felnőttképzési és művészeti menedzser diplomát szereztem. Képesítésem és tapasztalataim birtokában, táncos pályám lezárását követően a Nemzeti Táncszínház munkatársa lettem.
A teátrum 2001-ben jött létre a Táncfórum jogutódaként. Mit jelentett akkor, hogy saját színházat kapott a táncszakma?
Mindig is fontos törekvése volt a táncszakmának, hogy bebizonyítsa, a tánc nem kiegészítő műfaja a zenének vagy az operának, hanem szuverén előadó-művészeti ág. Hangsúlyoznom kell, hogy az a munka, amit a Táncfórum vezetői, Galambos Tibor és Török Jolán és az akkori kollégáik két évtizeden keresztül hihetetlen szorgalommal, energiával és tudással végeztek, előkészítette a Nemzeti Táncszínház alapítását. Ennek eredményeként jutottunk el odáig, hogy a táncszakma saját épülettel, tisztán táncművészetet közvetítő színházzal, és hozzá kapcsolódó intézményi költségvetéssel rendelkezzen. Újabb lehetőségeket teremtett a Művészetek Palotája megnyitása, hiszen — ahogy már említettem — immár tíz éve ott is jelen vagyunk, és a várszínházinál kétszer nagyobb színpadon nagyszabású produkciókat tudunk kiállítani. Úgy tekintek az elmúlt tizenhárom évre, mint a magyar táncművészet sikertörténetére, mert az alkotók több kreációt hozhattak létre a táncszínház terében, s mivel ideális körülmények között dolgozhattak, az előadások magasabb minőséget tükröznek.
Hogyan dolgoztak együtt elődjével, Török Jolánnal, aki tizenegy éven át vezette az intézményt?
Török Jolán rendkívül elkötelezetten, lenyűgöző felkészültséggel dolgozott a táncszakma érdekében, ami megkülönböztetett tiszteletet érdemel, és ezt meg is kapta mindenkitől. A közös munka tanulságos és inspiráló volt számomra. Nem osztottuk fel egymás között a különböző területeket, igazgatóhelyettesként ráláthattam a szervezés folyamatának valamennyi lépésére. Amikor 2012 decemberében bejelentette távozását, műsort szerveztem az ő tiszteletére. Szinte először volt rá alkalma, hogy leüljön a nézőtér közepén, és nyugodtan végignézzen egy előadást, ugyanis minden idejét a szervezés töltötte ki. A szakma jeles képviselői eljöttek, és mindannyian választottak egy olyan részletet saját repertoárjukból, amely az igazgató asszony számára valamilyen okból kedves volt. Megtöltötték a termet szeretettel, kedvességgel, és produkciójuk végén főhajtással köszönték meg Török Jolán munkáját.
Szavaiból úgy tűnik, tudatosan készültek a váltásra. Mi ösztönözte arra, hogy a táncszínház vezetője legyen?
Mivel a táncszakmának egyetlen színháza van, mindketten nagyon fontosnak tartottuk, hogy továbbra is jó kezekben maradjon az intézmény. Amikor az átadás megtörtént, még nem tudhattuk, hogy ilyen jelentős változást kell menedzselnem, de bízom benne, hogy az akkori döntés hosszú távon is helytállónak bizonyul.
Számos példát láttunk akkoriban — s látunk azóta is — arra, hogy a kinevezések során a politikai szempontok döntenek. Az ön esetében viszont a szakmai érvek bizonyultak erősebbnek.
Valóban, a kilenctagú kuratórium egyhangúlag engem javasolt az igazgatói poszt betöltésére, és a miniszter elfogadta a szakma állásfoglalását. Komoly megerősítést jelentett számomra, hogy kizárólag szakmai alapon történt a kinevezésem. Másfél év elteltével a Magyar Táncművészek Szövetsége elnökségi tagjává választottak, amit úgy értékeltem, hogy szakmai körökben elismerik személyemet és a Nemzeti Táncszínház igazgatójaként megkezdett munkát.
Kinevezését követően beszélt arról, hogy folytatni kívánja az elődje által megkezdett utat, ugyanakkor új irányok felé is el kíván indulni. Melyek közülük a legfontosabbak, s mit sikerült ezekből felmutatni első, saját maga által tervezett évadában?
Említettem beszélgetésünk elején, hogy egyik legfontosabb célkitűzésünk a marketing és kommunikációs tevékenység megújításához kapcsolódott. Úgy érzem, mostanáig sokat tettünk ezért az új arculattal, az image-fotóval, a színház honlapjának és műsorfüzetének újragondolásával. Természetesen van még tennivalónk, hiszen a többi színházhoz hasonlóan számunkra is nagy kihívást jelent, miképpen lehet a tánc szépségét és értékeit még szélesebb társadalmi rétegekkel megismertetni, vagyis olyan potenciális nézőket megszólítani, akik még nem jutottak el hozzánk, vagy csak ritkán néznek táncelőadásokat.
A fiatalok figyelmének felkeltése ugyancsak nehéz feladat, hiszen az egyéb szórakozási, kikapcsolódási lehetőségek mellett nem feltétlenül élvez előnyt a színház, a tánc.
Színházunkban mindig nagy szerepet kaptak a gyermekelőadások, s ezt a vonalat tovább erősítjük azáltal, hogy még tudatosabb táncszínházi beavató programokat dolgozunk ki. A Káva Kulturális Műhellyel és a Közép-Európa Táncszínházzal közösen hoztuk létre a Horda2 című előadást. Részt vettünk vele a VII. Kaposvári ASSITEJ Gyermek- és Ifjúsági Színházi Biennálén, ahol megkaptuk a legjobb ifjúsági színházi előadásnak járó köznevelési díjat. Az elismerés komoly visszajelzést adott arra vonatkozóan, hogy jó úton indultunk el. A darab ebben az évadban is látható a Bethlen Téri Színházban, és szeretnénk vidéken is bemutatni. A Horda2 kifejezetten a 14–18 éves generációnak szól, akiket különösen nehéz megszólítani és bevonzani a színházba. Óvodás gyermekeknek is szervezünk foglalkozásokat — ezeket továbbra is magam vezetem —, és természetesen nagy szeretettel várjuk a kisiskolásokat is.
Korábbi nyilatkozatai szerint másik határozott törekvésük az volt, hogy megnyissák a színház kapuit. Ezt sikerült megvalósítani?
Jelentős lépéseket tettünk ezen a téren is. Célunk, hogy minél több ember forduljon meg a színházban, az előadásokon túl történjenek más szakmai vagy civil események, konferenciák, képzések, az előadásokhoz kapcsolódó interaktív foglalkozások. Ennek érdekében igyekszünk együttműködést kötni a társintézményekkel. Mondok erre egy példát. Tavaly volt a Sztravinszkij-év, mert száz esztendeje mutatták be a zeneszerző Tavaszi áldozat című alkotását. A Magyar Nemzeti Galériában ezzel egy időben Chagall-kiállítást rendeztek. Közös projektünk azon az elgondoláson alapult, hogy a két progresszív művész az 1900-as évek elején egyszerre tartózkodott Párizsban, de mégsem találkoztak. A budai várban működő két kulturális intézmény azonban lehetővé tette a befogadó számára ezt a találkozást, hiszen a kiállítás látogatói megtekinthették a Nemzeti Táncszínház Sztravinszkij-előadását. Más alkalommal a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatói érkeztek hozzánk, és koncertet adtak bizonyos előadásaink előtt. A Pécsi Országos Színházi Találkozó szervezőivel közösen hívtuk meg a Tajvani Nemzeti Guo Guang Opera együttest, mely nálunk is fellépett. Sokat jelentett számunkra, hogy tavaly első alkalommal lehetett a Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik helyszíne a Nemzeti Táncszínház épülete. A kulturális kormányzat létrehozta a Fesztivál Tanácsot, melybe a nagy kulturális intézmények vezetői kaptak meghívást, így Vidnyánszky Attila, Ókovács Szilveszter, Káel Csaba és Baán László társaságában általam a táncművészet is képviselteti magát.
A művészi koncepció, a műsorpolitika tekintetében az eddig járt úton halad tovább?
Közel negyven társulattal dolgozunk, havonta negyven-negyvenöt táncelőadást tűzünk műsorra a klasszikus balettől a néptáncon és kortárs táncon át a gyermekdarabokig. Nemzeti intézményként a hazai táncművészet minél szélesebb spektrumát kívánjuk megmutatni a közönségnek, soha nem akartuk leszűkíteni a repertoárt bizonyos irányzatokra, stílusokra, s amennyire lehet, arra törekszünk, hogy az eddigi sokszínűséget újabb árnyalatokkal gazdagítsuk. Tapasztalataink szerint a nézők kiválasztják a saját ízlésüknek, érdeklődésüknek leginkább megfelelő produkciókat.
A kísérletező törekvések mennyire kapnak szerepet a táncszínház programjában?
Korábban a Nemzeti Táncszínház Refektóriuma a maga kisebb játék- és nézőterével lehetőséget biztosított az alkotók költséghatékony kísérletezésére. Ezek a művek a jelenlegi évadban a Marczi Közösségi Térben jönnek létre. Nélkülözhetetlennek tartom, hogy helyet kapjanak nálunk az útkereső kortárs törekvések, mert bennük rejlik az a felszabadító erő, mely új utakat nyithat meg, és dinamizálni képes a táncszakma valamennyi szegmensének alkotó folyamatait.
A mindig nehéz helyzetben lévő független társulatokon hogyan tud segíteni a Nemzeti Táncszínház?
Befogadóképességünknek, anyagi lehetőségeinknek vannak határai, így valamennyi táncegyüttes nem léphet színpadra nálunk. Ennek ellenére nagyon fontos, hogy együttműködjünk a függetlenekkel. A színház 2004 óta jelen van a düsseldorfi táncvásáron, és ez évben elhatároztuk, hogy megpróbálunk független társulatokat kijuttatni oda. Külön pályáztunk a Nemzeti Kulturális Alapnál, és sikerült ehhez pénzforrást szerezni. Munkánk eredményeként tizenhárom kortárs táncegyüttes képviselője lehetett jelen az ötnapos seregszemlén, ahol bemutatkozhattak, kapcsolatokat építhettek.
Alapvetően befogadó színházként működnek, de minden évadban vannak olyan előadások, amelyek megszületésénél bábáskodnak. Hogyan alakulnak ki ezek az együttműködések?
Mindenekelőtt az együttesek pályáznak a Nemzeti Kulturális Alapnál, illetve egyéb pályázati forrásokat kutatnak fel és realizálnak. A koprodukciók saját társulati büdzséből és a Nemzeti Táncszínház támogatásával jönnek létre. Minden évad kezdetén tárgyalásokat folytatunk az együttesvezetőkkel arról, hogy milyen előadásokat szándékoznak létrehozni, kiválasztjuk azokat, amelyeket támogatunk, ezek az adott társulat és a Nemzeti Táncszínház közös produkciójaként jelennek meg a színlapon. Hangsúlyozni kívánom, hogy azokkal az együttesekkel is szoros együttműködésben dolgozunk, amelyekkel az adott évadban nem tervezünk koprodukciót.
Közös produkció esetén beleszólnak a munkafolyamatba, vagy szabad kezet kapnak a társulatvezetők?
Természetesen folyamatosan konzultálunk, egyeztetünk a próbaidőszakban, és megfogalmazunk bizonyos elvárásokat, de tiszteletben tartjuk a koreográfusok individuumát és alkotói szabadságát.
Lezárásként tekintsünk a közelebbi és a távolabbi jövő felé. Mire számíthatnak a táncszínház nézői a jelenlegi évadban? Ha egy év múlva, már az új helyszínen ismét leülnénk beszélgetni, mivel lenne elégedett?
Ebben a hónapban több premierrel várjuk nézőinket.* Fodor Zoltán társulata, az Inversedance a MOM Kulturális Központban mutatja be Home, sweet home című darabját. A Fülöp Viktor-ösztöndíjas flamenco táncművész, Pirók Zsófia első önálló előadásának bemutatójára a Marczi Közösségi Térben kerül sor. A Művészetek Palotájában láthatja a közönség a Bozsik Yvette Társulat új alkotását, az Antigonét. A Magyar Nemzeti Táncegyüttes (a volt Honvéd Táncszínház) Sírnak a harangok… címmel táncestre készül az első világháború kitörésének századik évfordulóján Zsuráfszky Zoltán rendezésében, ennek helyszíne a Várkert Bazár lesz. A Pécsi Balett a Carmennel érkezik hozzánk, s az indiai Sívasakti Kalánanda Táncszínház Az idő ura című előadását is műsorra tűzzük. Jövőre újra együttműködünk a Budapesti Tavaszi Fesztivállal, melynek keretében új Frenák Pál-bemutató készül. Ezúttal is megrendezésre kerül a Budapest Táncfesztivál is, erre főként külföldi együtteseket hívunk. Ami pedig a távolabbi kilátásokat illeti, leginkább akkor lennék elégedett — természetesen azon túl, hogy az átmeneti évad zökkenőmentes lebonyolítását remélem —, ha az újonnan megnyíló színházban olyan tánccentrum alakulna, ahová szívesen bejönnek az emberek, ahol mindig újat és érdekeset találnak maguknak, és a mi működésünkön keresztül mindennapjaik részévé válik a tánc.
Megjelent a Műút 2014048-as számában
_______________________________
* Az interjú 2014. november 7-én készült.