A cserépkályha kényes jószág. Nem lehet eszetlen megrakni, nem lehet órákon át etetni a tüzét, nem lehet akármikor és akárhogy lezárni, és még egészen sok mindent nem lehet vele bizonyosan, de igazság szerint én sem ismerem olyan nagyon. Mi csak megszoktuk egymást egynehány év alatt, és viszonylag elvagyunk egymással, bár azt nem mondhatnám, hogy minden alkalommal békén.
Előbb még finomkodott a lejtő, aztán mikor beért a kertbe a szánkó, meredekre vált. Az aljban egy nagy huppanás dobott ki az utcába minket, néha egyből átröpített a kis tér felett egyenest az árokba, ám ha minden klappolt, egészen a műútig be lehetett csúszni. Percekig tartott az út lefelé, igaz utána még sokkal több percig tartott vissza föl megint. Ha az ember elunta, elég volt csak másfelé fordulnia, hogy új utakat törjön akármelyik lejtőn. Dehát senki nem unta el.
A testi misék kötetcím többfelől is találó: egyrészt a test, másrészt a finoman provokáló játékok könyve ez. Kürti kedveli a formát, de ugyanígy a formák hirtelen megtörését is. Igazából inkább egyben olvasva érződik a kötet verseinek ereje és működése, hiszen mindaz, amiről beszél, rányomja bélyegét a formára és az egyes tételek hanghordozására, melyek aztán egybeszervezve szerencsésen erősítik egymást.
...ha valaki keresztülvágott a falun, átkelt a hídon, befordult a szűk, árnyas utcácskába a régi vasasbolt mellett, és kibaktatott a hosszú kaptatón, végig figyelve közben a hangjukat csöndes alattomossággal maguk mögött hagyva lefelé robogó autókra, és a templom körül mindenfelé szétgörgő, gabalygó, kacskaringózó ösvényeken végül odatalált, még meg kell küzdenie a széllel is a gyertyagyújtásért.
Kollegiális naplónkban ezúttal egy videoklip.
Lőrincet, akinek ünnepére végülis összegyűltünk, nem lehetett az utcákon meglátni. Mert Lőrinc odafel, a falu fölött lakik. Ha valaki végigmegy a patak partján futó párhuzamos utcák bármelyikén, s a végén befordul a községháza és a régi iskola közé, s még a hosszú lépcsősoron is felballag, ott találja. Fülkéje kevéssel a torony alatt nyílik a templom falában, mióta odatették, ott áll. A faluban a tornyot mindenhonnan látni, a fülkét csak megfelelő szögből, a szobrot azonban a legélesebb szem sem látja sehogy se onnan lentről, ahol a patakmenti völgyekben az utcák szertefutnak. De úgyis tudja mindenki, hogy ott van. Templomhegyének hívják a magaslatot a temetővel, a ravatalozóval, amit mindközönségesen hullaháznak neveznek, a haranglábbal s persze a templommal. Jóformán lakatlan a domb, az oldalában az út mentén már csak néhány ház áll, aközt is akad elhagyatott. Az egyik évben még az is láthatatlan történhetett meg, hogy a két nagyobbik harangot egy éjjel a lábból kilopták. A harmadikért meg még vissza is jöttek egy-két nappal később. Mindehhez komoly erő kellett, teherautó, gépek. Épp egy ilyen augusztusközepi Lőrinc-napon gyógyították be ezt a sebet az újonnan öntött harangok felszentelésével. Már amennyiben egy ilyen seb begyógyul.
Csúszó lefejtette mindkét lábról a bőrt egész a patákig, itt-ott a késével segítve, aztán a két láb között hátrafelé haladva folytatta a nyúzást. A farcsont tövében a végbélnyílás meg a nemiszervek átvágásához hátrahúzta az őz farkát, azután nekifogott, hogy egyben lehúzza róla a bundát, csak éppen elképzelése sem volt, hogy az ilyesmi vadról mekkora erővel kell húzni, úgyhogy egyrészt folyton a késsel kellett matatnia a testen, másrészt így is mindenhol beszakadozott meg összehasadozott, mert ezek szerint lehet mégsem úgy kellett volna hozzáfogni, ahogy a nyúlnál szokás.
A két nővért úgy hívják, Sóhajka, Sopánka. Van egy fiútesvérük is, az meg Lajcsi. Egész nap várják, hogy jönne haza már, az egyik az ablakból ábrándozva lesi az utcát, a másik a konyhában aggódik, ha kicsit késik. De aztán Lajcsi megjön mindig nagy szatyor finomsággal, mert a bányában végezve útközben a boltba is beugrik, hogy meglepje nővéreit napra napra valamivel. Sóhajka, Sopánka ámulva válogat a sok hemehumi között, tapogatja, szagolgatja sorra, hogy mik vannak a világon és milyen jó, hogy ilyen világvégi bányatelepeken is lehet mindezt kapni.
A férfi, akit megfogadott, a stráfszekér előtt, a befogott ló mellett várta szürkületkor. Visnyainak hívták és éppen nem volt jó kedvében, úgyhogy mikor Csúszó megérkezett, kezében gombócba egybegyűrt zsákokkal, nekiesett mindjárt. Na, csakhogy, mondta, Elég baj nekem ez a sötétség, oszt még késel is. Nem tudtam hamarabb, felelte Csúszó, Mondtam neked, hogy sokáig dolgozok. Én is mondtam neked már egypár dolgot, vágott vissza neki egyből Visnyai, Osztán úgy látom annyi az enyém, hogy elmondhattam.
Arra ébredt, hogy a Liza anyja ott köhécsel a szobájuk előtt a konyhában, amikor ő talán aludna még, de így már nem lehetett. Mellette Liza csak feküdt mozdulatlan, meg se rezzent, nem hogy nyitotta volna a szemét. Odakint szürkeség, a kicsi ablakot ritkán találta telibe fény most meg még borult is, és ettől csak még hidegebb lett ott a pokróc alatt a keskeny és foszló rongyszőnyegekkel elfedett rideg nyers betoncellában.
