A kályháról, a tűzről, a műértő macskáról

A cserépkályha kényes jószág. Nem lehet eszetlen megrakni, nem lehet órákon át etetni a tüzét, nem lehet akármikor és akárhogy lezárni, és még egészen sok mindent nem lehet vele bizonyosan, de igazság szerint én sem ismerem olyan nagyon. Mi csak megszoktuk egymást egynehány év alatt, és viszonylag elvagyunk egymással, bár azt nem mondhatnám, hogy minden alkalommal békén.

Sok minden múlik a technikán. Bár ha nyers a fa, akkor úgyis minden mindegy, mert akkor erőből csinálod meg.

Mondjuk, raksz előbb egy kis máglyát. Ehhez jóelőre hasogatsz gyújtóst. Középre a papír, köré a kéreg, a háncs, a vékony kis hasábok. Azután megint papír. A mennyiséggel lehet kísérletezni. Mondjuk pazarolni nem jó. De ha magadnak hasogatsz, akkor vigyázol úgyis. Mutatóba az egész mögé raksz pár csenevészebbet a keményfából. Hogy legyen mibe a lángnak belekapni. Hogy beinduljon az egész. Meggyújtod, rácsukod a tűztér ajtaját. A kallantyút azért nem feltétlen akasztod be. Azután vársz és közben hallgatózol. Nem könnyűek a következő percek.

Előkészíted a kosárnyi keményfát, ami majd a meleget adja. Mert a gyújtós csak begyújtásra való. Éppen annyit kell várnod, amennyi idő alatt a gyújtós még le nem ég, de a tűz már jól belekap. Ha idő előtt próbálkozol, kioltod, ha későn, akkor meg kialszik magától. Úgyhogy épp akkor kezded el neki adagolni a vastagát. És vagy sikerrel jársz, vagy nem. Ha igen, ég a tűz, ha nem, akkor birkózol kicsit. Vagy nagyon.

A cserépkályha kényes jószág. Nem lehet eszetlen megrakni, nem lehet órákon át etetni a tüzét, nem lehet akármikor és akárhogy lezárni, és még egészen sok mindent nem lehet vele bizonyosan, de igazság szerint én sem ismerem olyan nagyon. Mi csak megszoktuk egymást egynehány év alatt, és viszonylag elvagyunk egymással, bár azt nem mondhatnám, hogy minden alkalommal békén.

Mert például itt vannak az emlegetett nyers fák. Az istennek nem bírnak begyulladni. Nyitod a tűztér ajtaját, matatsz a papírhamuban a parázsló gyújtós után, a kályha mérgesen ontja rád a füstöt. Mert nem ilyesmire való, hogy ezt dőtse magából, vagy hogy ezt nyelje. Akkor mondjuk megpróbálod fújni, és az egész mindenség a kályha aljából az arcodba tódul. Nem tudsz mit csinálni, lenyeled a nagyját, kénytelen vagy addig fújni, ameddig tüdővel bírod. És még akkor is: vagy lángra kap, vagy nem. Ha igen, csukogatod meg nyitogatod az ajtót. Próbálsz okos lenni a levegőztetéssel. De ilyenkor már úgy se rajtad múlik. A kályha okosabb nálad, ő már régen eldöntötte. És te is tudod. Úgyis be fog gyulladni, csak még előbb megmutatja neked. És minél jobban megmutatja, annál jobban fogsz örülni a vidáman ropogó keményfa hangjának a végén. Ha mondjuk ügyes vagy, és nem kormoztad halálra, akkor a lángok narancsos lobogásának is örülhetsz a vasajtó kicsiny ablakán át. Ha ügyetlen voltál, és átláthatatlanra kented-maszatoltad, akkor csak hallgathatod. Így vagy úgy, már mindjárt el is felejted neki, hogy milyen nehezen is akart meggyulladni. De azért vigyázol, hogy mikor mellette ülsz, ne írj róla rosszat még a titkos naplódba sem.

Január van, szürkület négy órakor, idehaza egyedül magam vagyok. Mire a gyerekek jönnek, meleget kell csinálni. Ami nem jelenti azt, ha sikerül se, hogy attól még alkalomadtán ne csalódhatnának bennem. Az esti tűzrakáshoz kinyitom a hátsó ajtót. A macska a lábtörlőről kel fel a jöttömre. De most nem adok neki semmit. Dolgozom, most fejeztem be épp a portál frissítését. Feltöltöttem a legfrissebb Dűlőt. Közben a Balanescu Quartet Maria T albumát hallgatom. Jó hangosan, ami azt illeti. Ameddig sürgök-forgok a nyitott ajtónál — előbb a gyújtos kosarát viszem be, aztán a vastagából választok pár vékonyabbat, aztán a tüzifáért jövök, aztán meg csak várom a nyitott ajtónál a géphez visszaülve, hogy jól belekapjanak a lángok a fába — azalatt végig szólnak a tételek. De csak mikor már beindult a tűz, és megyek az ajtót zárni, veszem észre a macskát. Vagyis értem meg, mit csinál. Mert persze egész végig látom.

Előbb csak felállt és odébb ment előlem, úgy figyelt. Aztán fellendült az apácarácsos kisajtóra és lement a teraszról és onnan nézett. Bár én nem mondtam, hogy menjen, ő meg már annyira ismer, hogy tudja, mit akarok. De még azután is tovább hátrált és közben végig szemmel tartott. Most meg már egészen messze jár, a kert és az udvar kapujában. A legtávolabbi ponton, ahonnan ideláthat. Mert ott ül és onnan is idenéz még mindig. Eléggé gyanakvóan, ami azt illeti. Egy kicsit elnézem, hogy most mi is van, mert nem szokott ilyen könnyen tágítani. És akkor megértem, hogy a zene nem tetszett neki. Hogy amiatt somfordált el. És azt mondja magában, undorodva, hogy bazmeg, de kurva hangos ez a szar.

Lám, a macska is okosabb már nálam, bár a hírekkel ellentétben jó ízlése nincsen. Egyszer majd írok róla egy bejegyzést, csak most még nincsen miről.