(október vége)

...ha valaki keresztülvágott a falun, átkelt a hídon, befordult a szűk, árnyas utcácskába a régi vasasbolt mellett, és kibaktatott a hosszú kaptatón, végig figyelve közben a hangjukat csöndes alattomossággal maguk mögött hagyva lefelé robogó autókra, és a templom körül mindenfelé szétgörgő, gabalygó, kacskaringózó ösvényeken végül odatalált, még meg kell küzdenie a széllel is a gyertyagyújtásért.

Mindig azok a hegyoldalak meg dombtetők. Hogy az ember kiköpi a tüdejét, mire végül felér. És akkor még a sár. Pedig ide ilyentájban frissen vasalt, tiszta ruhában jönnek. A jobbik ruhájukban. Mivelhogy épp a domb gerincén fut a széles út a sok egyforma, szürke meg fekete tömb között, állandó huzat vonatoz az ember gallérjában, ha itt jár. Végigfut a tarkóján, beszökik a kabátja alá, végül már az inge alatt motoz. Úgyhogy ha valaki keresztülvágott a falun, átkelt a hídon, befordult a szűk, árnyas utcácskába a régi vasasbolt mellett, és kibaktatott a hosszú kaptatón, végig figyelve közben a hangjukat csöndes alattomossággal maguk mögött hagyva lefelé robogó autókra, és a templom körül mindenfelé szétgörgő, gabalygó, kacskaringózó ösvényeken végül odatalált, még meg kell küzdenie a széllel is a gyertyagyújtásért. A síroknál valahogy önkéntelen úgy állnak meg az innen valók, hogy fölötte elnézve éppen arra lássanak a hegy alatt elnyúló falusi utcák irányában, ahonnan elindultak ide, de legalábbis a környékre. Az ember hirtelen mindig mindenfélét gondol, csupa butaságot, hogy mit is jelent, hogy innen épp oda-lát. Hogy számít-e valamit ez még. És persze arra jut, hogy számít is, meg nem is. Mert hát találni ott mondjuk olyan öregeket, akiknek az arcán látszik, éppen ezen gondolkodnak. Állnak, odafordulnak, lenéznek a házukra, azután vissza. Egyik-másik azt mondja, Jövőre felettem is gyútotok majd. Azután vagy igen, vagy nem, másképp nem is lehet.